Elteltek az ünnepek, mégpedig nagyon kellemesen, főleg családi körben – körökben. Szenteste a Csaba család jött hozzánk (mi voltunk a sorosak). Első nap reggel nagy családi reggelit csaptunk, átjöttek Orsiék is, hogy a Csaba dédpapa még egyszer találkozzon visszautazása előtt a dédunokával. Aztán az én családom jött ebédelni. 26-án néhányan, köztük Péter is, meglátogatták Danit. Mi vasárnap néhány barátot hívtunk, a baleset óta most először! Nagyon örültek, hogy végre találkoztak Péterrel.
Az ünnepek alatt könnyes szemmel meséltük a Petinek a tavalyi, a Fiumei úti karácsonyt, egyáltalán nem emlékezett rá.
Nem győzöm hangsúlyozni, milyen jó, hogy van ez a blog, az elmúlt napok alatt újra átolvastam. Jó volt innen is látni a fejlődést, a haladást, visszatekinteni, mi mindenen vagyunk túl, és milyen sokan maradtatok velünk, nem hagytátok Pétert egyedül.
Milyen hosszú volt ez az év! Óhatatlan, hogy számvetést készítsünk, folyamatosan az eltelt egy év jár a gondolatainkban. Akkor nem is igazán tudtuk, mit várhatunk – miben reménykedjünk, mit kellene tennünk! Nekem fogalmam sem volt, hogy lesz, mi lesz, mit várhatunk egyáltalán! Nagyon bíztunk az OORI-ban, ahová épp egy éve vitte át a mentő Pétert. De ott sem mondta senki, mi lesz a menet, melyek az esélyei, melyek az állomásai a gyógyulásnak. Így utólag sem tudom eldönteni, mi segített volna nekünk, mi lett volna jobb, de azt hiszem, az hogy semmit sem mondtak, nem beszéltek velünk, magunkra hagytak, nagyon rossz volt! Sodródtunk és reménykedtünk, próbáltunk információkat szerezni, tájékozódni innen – onnan. Nem tudtuk pl., mi az aphasia. A hazaérés után, a Fiumei úton hallottuk először ezt a kifejezést. Örültünk annak, hogy a Peti beszélni ugyan nem tud, de minket mindig megismer. Amikor megérkeztünk Budakeszire, az osztályos doktornő beszélt hozzá, kérte, hogy végezzen el bizonyos mozdulatokat, ezt megtette. Utána, kérte, hogy mutassa meg hol az ajtó – az ablak. Döbbenten láttuk, hogy fogalma sincs róla! Ennek az egész szörnyűségnek a mélységes bugyrairól fogalmunk sem volt! Tegnap végiglapozgattam az én Napról napra írt bejegyzéseimet, és láttam, hogy április 22-én adtak a Péternek egy brossúrát az OORI-ban az aphásiáról! Létezett egy ilyen segédeszköz! És négy hónap után, és nem nekünk, hanem Petinek adták oda, aki még nem tudott olvasni. Ő is akkor szembesült azzal, hogy neve is van a „betegségének”. Haragudott, hogy ezt eddig nem mondtuk neki. Még most is elfog a düh, a sírás, a tehetetlenség, hogy mennyi mindenben segíthettek volna nekünk, a családnak, ha kicsit is partnernek tekintenek, velünk is törődnek. Tudom, hogy ez nem feladata az ottani orvosoknak, de emberségből talán mégis meg kellett volna tenniük! Magunknak kellett rájönnünk, kitől, mit kell, lehet, érdemes kérdezni! Szegény Gábor, mindenre azt mondta az orvosoknak, hogy a Péter több nyelven beszélő diplomás ember. És ezzel mindig feladta a magas labdát, törvényszerűen jött rá a válasz, ez ebben az esetben nem számít! Aztán megeskettem, hogy ezt sose ejtse ki a száján! Eltelt egy hónap, és kezdték mondani, hogy messze túlhaladta a Péter a tőle elvárt fejlődést, valószínűleg a jól karbantartott, sokat használt agyának, a tudásának, az intelligenciájának, az előző életvitelének köszönhetően. Szóval mégis számít? Könnyedén mondtak rosszízű mondatokat, megjegyzéseket az orvosok a Traumatológián is, nyilván nem számoltak azzal, mennyire összetör, kiüt minket egy-egy meg nem gondolt, rutinból odavetett mondat! Erőtartalékaink nem voltak (most sincsenek), mi csak próbáltunk messzire előre nézni, és tenni a dolgunkat a legjobb tudásunk, a szívünk szerint. Korábban, azokban a ritka és messze nem súlyos esetekben, amikor orvosi segítségre volt szükségünk, barátok segítettek, barátként. Brazíliában azok az orvosok, akikkel kapcsolatba kerültünk, végtelenül empatikusak volt, folyamatosan azzal „zaklattak”, hogy kérdezzünk. Kíváncsiak voltak, értünk-e mindent, és már rajzolták, mondták, hogy mi miért fog történni, mi várható. És mi kétségbeesetten, reménykedve próbáltuk az információkat feldolgozni, és megtalálni a hogyan tovább-ot. A korábbi orvosbarátaink most is mellettünk álltak, segítettek, de többre, másra is szükségünk lett volna, főleg az elején. Visszatekintve úgy látom, nem voltunk elég edzettek, kemények, áhítoztunk egy-egy jó szó, biztatás után, de az rendre elmaradt. Gondolom óvatosak a szakemberek, inkább nem ígérnek semmit, nehogy egy be nem következett, ám „megígért” javulás miatt számonkérés következzen. Érthető, főleg a jelenlegi helyzetben.
Mára, egy év után sokat változott a helyzet. Nagyon hálásak vagyunk a Péterrel foglalkozó szakembereknek, de fenntartom, hogy egy kis orvosi biztatás, megértés, egy-egy a hozzátartozóknak címzett jó szó hihetetlen erőt tudna adni (nekünk biztosan)! Tudom, hogy mi sem vagyunk könnyű partnerek, nagyon kritikusak vagyunk, nem fogadunk el mindent, nyitottak vagyunk minden lehetőségre, kíváncsiak vagyunk alternatív megoldásokra is, és ha kis esélyt látunk, hogy hasznos lehet, belevágunk. Mert mi vagyunk a család! Nyilván ezt orvosi oldalról nehéz tolerálni, de a céljaink azonosak, az elért sikereknek együtt örülünk – nagyon!
