Ez egy mai kép, gondoltuk már épp ideje, hogy lássátok Ti is Petit! 🙂
A látogatási tilalom még sajnos mindig tart és ez leginkább hétvégén terhes, mert nem engednek haza senkit az osztályról.
De Peti programja kibővült kondi edzéssel, és ma is 5 órakor végzett, előtte folyamatosan foglalkozásokon volt!
Még annyit hozzátennék, hogy a humora a régi, ma végig ő szórakoztatott minket! 😀

A rossz hir, hogy a latogatasi tilalmat a Budakeszi uton is megkezdtek, ezert Petit csak ma reggel vittek vissza szulei, de a jo, hogy a hetet egy jo kis medences foglalkozassal kezdte!

Delutan sikerult vele beszelni telefonon es allitolag alig akarta lerakni a telefont, annyi meselni valoja lett volna, es a hangulatabol itelve csupa jo hir!!! 🙂

A Kiteline kulonitmeny eppen Costa Ricat hoditja meg, arra azert jutott idejuk, hogy kuldjenek Petinek egy csoportkepet, egy kis uzenettel megtuzdelve. Sajnos a kep minosege olyan rossz, hogy az emberek alig lathatoak rajta, de a erkezik nagyobb felbontas, felkerul az oldalra.

Addig is itt egy nagyon vidam kep egy meg vidamabb naplementerol a legutobbi turarol! 

"Megmozdult!" – ezt ma Peti mondta a reggelinel, amikor egy kicsit fel tudta emelni a jobb karjat!!!

Konyokbol idaig is mozdult egy kicsit, a szoritas is egyre jobban ment mar, de ma volt az elso alkalom, hogy fel tudta emelni a kezet es ennek orormere ejtett is nehany konnycseppet a Csaba csalad! 🙂

Londonbol dicsekszem ezekkel az esemenyekkel (mert ugyebar az is nagy hir, hogy a Peti mondta ki!) de szerdatol ujra becsatlakozom a mindennapokba. Addig is oruljetek velunk!!! :)))

Csaba Anikó:

Igazán jó hetünk volt! Linda látogatásai nagyon hiányoztak, de azért a telefon kicsit segített a távolság leküzdésében. 

Gyorsan telnek a napok, mióta Peti hazajöhet a hétvégére, péntek délután már irány az Ördögorom!

Túl van az első „vizes” foglalkozáson, amit nagyon élvezett, ezután hetente kétszer ez is bekerül a napirendjébe!

Változatlanul igénybe veszik a foglalkozások, elfárad délutánra, de nagyon szorgalmas, érzi, hogy mennyit fejlődik ezek hatására.

Egyre önállóbb! Próbál egyedül, minimális segítséget igénybe véve öltözni. Már természetes, hogy két lábbal, azaz a jobb lábát is használva tudja hajtani a kocsit! Hihetetlenül élvezi, amikor feláll a székből, az ülő helyzetből. Ilyenkor csak álldogál, és azt mondogatja: jó, jó, nagyon jó!

Változatlanul olyan tartással csinálja végig ezeket a napokat, heteket, hogy hihetetlen! Jókedvű, viccelődik. Egyre ritkábban fordul elő, hogy nem értjük, mit akar. Talán mi is fejlődünk, de az biztos, hogy Peti egyre jobban megérteti magát, egyre több szót használ biztonsággal, rohamosan bővül a szókincse! Olykor már mondatok is kiszaladnak belőle! Kedden bent volt a Zaránd elbúcsúzni, és mesélte, hogyan állnak a Kiteline ügyei. Mikor búcsúzott, megszólalt a Péter: Nem beszéltük meg! Elhűltünk mindannyian, hogy jól hallottuk-e? És szinte minden nap tartogat számunkra hasonló meglepetéseket!

Csütörtökön ismét meglátogatta Frenyó Doktor, és Peti örömmel mutogatta neki, mennyit haladt az elmúlt egy hónapban! Számára nagyon fontos Sanyi szakértő véleménye, kíváncsian leste a reakcióit! Frenyó Sanyi örömmel nyugtázta az eredményeket.

Hol is kezdjem… olyan jó volt ez a hétvégénk is!
A megszokottnál kisebb volt a jövés-menés az Ördögoromban, de talán pont ezért is voltak olyan nyugalmasak a napok.
Peti nagyokat „sétált” a szomszédos utcákban, és tegnap még sikerült kifogni egy gyönyörű napsütéses órát is kint a szabadban.
Ha összehasonlítjuk az előző hétvégékkel, érezhetően jobban fejezi ki magát: egyre több szót tud, és egyre ügyesebben mutogat.

Tegnap volt két nagyon kedves vendégünk is Horváth Kinga és kedvese Shenker Beni személyében. Beni végzett gyógytornász, és nem egy olyan sérültet látott már, mint Peti, plusz Kinga is hasonló babérokra tör.  A lényeg, hogy mindketten el voltak képedve Peti állapotán, főleg azon a gyorsaságon, amivel gyógyul. Tehát Peti nem csak a vendégeknek, de a reakciójuknak is nagyon örülhetett!

Az eddigiekkel ellentétben, vasárnap este helyett ma reggel ment vissza Peti a kórházba, és egy újabb nagyon jó hírrel indult ez a hét is:
Szerdától járhat a lenti uszodába!!! Ezt a hírt már nagyon régóta várjuk, nemcsak a terápia várható jótékony hatása miatt, hanem azért is, mert Petinek már érezhetően nagyon hiányzik a víz közelsége!
Szóval szerdán visszakerül a fürdőnadrág a helyére!!!!

Mostanában ritkábbak a bejegyzések, mert ahogy az eddig is történt, az a rögös út a gyógyuláshoz rengeteg sikerélményt rejt, és bár Peti fejlődése folyamatos, kis lépésekből áll.

Azért most itt egy kis kényeztetés:

Ahogy azt korábban is megírtam, Peti sétál, de még csak módjával, nem szabad túlerőltetni a gyengébb oldalát. Ma azért megmutatta a szülőknek, ahogy a kórház aulájában maga tolta a kocsiját. 🙂  Ettől a héttől kezdve ergoterápiára is jár, ami a kezét ügyesíti, és már beindult a csuklója is!

A beszédje is napról-napra jobb, de azért a fáradtabb órákban még mindig 1-2 szóra korlátozódik. Ezért sem szeretné még, hogy a barátok látogassák. Nem beszélve arról, hogy mire elérkezik a látogatási idő, sokszor annyira elfárad, hogy még a rokonok rohamai is néha terhesek. 

Tartsatok ki, rokonok, barátok, mert a kommenteket mindig olvassuk és átadjuk!

Itt a Jeszi… azt hiszem, ideje nekem is hozzászólnom…

Nehéz helyzetekben, szenvedések közepette vagy csak általában balszerencsés pillanatokban, hajlamosak vagyunk megkérdezni: „miért?”, mit tettünk, hogy a sorsnak büntetnie kelljen?Megkérdőjelezzük nem csak Isten jóságát, de akár még puszta létezését is: ha ő vigyáz a ránk, hogyan engedheti meg a világban a fájdalmat (fizikai, lelki, stb. természetűt egyaránt)… A „Narnia Krónikái” c. könyv- és most már filmsorozat írója, C.S. Lewis, aki egyébként keresztény teológus is volt, kitűnő filozófiai értekezést ad minderről „The Problem Of Pain” („A fájdalom”, ford. Lukács László) című művében. Nem egy könnyed ponyvaregény, de érdemes lehet elolvasni, különösen azoknak, akik közel állnak Petihez – s talán egyszer, nemsokára majd Neki magának is…

De visszatérve a jelen valóság „birodalmába”, a nehéz helyzetekben a hitehagyottság, kétkedés fázisa után általában vigaszt, magyarázatot keresünk, s találunk sokszor abban, hogy nyugtatjuk magunkat. Hogy Isten a legjobbakat teszi ki a legnagyobb próbáknak; hogy csak az arra érdemeseknek mutatja meg a helyes utat, ami azonban sokszor a legnagyobb megrázkódtatásokon át vezet; hogy épp legodaadóbb híveinek kell szenvedést, próbatételeket kiállnia, stb. S valamelyest tényleg így is van. Ha belegondolunk, minden idők legnagyobb szenvedését saját fiának, Jézusnak kellett átélnie, Júdás árulásától kezdve egészen a kereszthalálig. De mindennek az áldozatnak célja volt – az eredmény 2000 évvel később nagyon világosan látszik.

Ahogy Jézus megpróbáltatásainak hihetetlen erejű formáló hatása volt környezetére (és persze utána az egész történelemre), úgy nem lehet nem észrevenni valami hasonlót Péter esetében.

Peti jó ember, azt hiszem, ebben egyikünk sem kételkedik. Hogy a legjobb-e köztünk, azt nem állíthatjuk, de az ellenkezőjét sem. Mindannyian a magunk emberi gyarlóságaival születünk és élünk, s ezeken próbálunk túllépni, s sokszor épp valamilyen megpróbáltatás az, ami a legjobban segít ebben minket, s ezek a megpróbáltatások részei az isteni gondviselésnek, tervnek, amely mindannyiunk számára létezik.

S mindez persze igaz a hozzátartozókra, szerettekre is, mindazokra, akik közel állnak – ez esetben Péterhez. A megpróbáltatások hasonlóan súlyosak a családra, barátokra, üzlettársakra nézve is, a szülőkre és Lindára még fokozottabban.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiemelkedően közel állnék akár Lindához, a családhoz, vagy Zarándhoz, vagy hogy különösebben mélyen, jól ismerném akár őket, akár Pétert, de így, a baleset óta eltelt két hónap perspektívájából nézve nagyon egyértelműen látszik mindez. S a két hónap kellett is ahhoz, hogy az első sokkhatásokon (és az életveszélyen) túllépve, már itthon, konszolidálódó környezetben, immáron telve bizakodással, megpróbálhatjuk megkeresni a miérteket, a szenvedés értelmét, és észrevenni azt a bizonyos isteni tervet.

Azt hiszem, mindannyiunk számára bámulatos az a fantasztikus odaadás, kitartás, optimista segítségnyújtás, amivel Linda viseltetik Peti iránt, és az a példás helytállás, amelyet Zaránd mutat a felelősség eddig megosztott, most szinte kizárólag rá nehezedő dimenziójában. Elmondhatjuk, hogy mindketten csillagos ötösre vizsgáztak mindezekből, és persze válságkezelésből, s bizonyára mindkettőjük szellemi, emberi fejlődésének ez nagyon fontos állomása, karmikus „utazásuk” egyik meghatározó momentuma. Péter, már most óriási hatással voltál környezetedre, s még messze nincs vége az útnak!

Nincs vége, mert láthatjuk, hogy Peti rálépett, és nem kérdés, nagyon is végig fog menni rajta! Az a fantasztikus akaraterő, elszántság, amit egyelőre csak közvetett elbeszélésekből, de remélhetőleg hamarosan személyesen is tapasztalhatok, egészen kivételes, de ugyanakkor teljesen egybe is vág azzal a Csaba Péterrel, akit eddig is ismertünk. De most, egy nagyon mély gödörből az emelkedőn rohanó léptekkel kapaszkodva fölfelé, a mélység megismerése után a magasság is egészen más minőséget kap majd, s Péter is egy összehasonlíthatatlanul teljesebb, régi önmagát megőrző, de újabb, eddig soha nem látott kvalitásokat felmutató személyiségként lesz újra barátunk, társunk, s meghatározó, vezető egyénisége nem csak a „kite-os társadalomnak”, de egész tágabb környezetének.

Nagyon várjuk már, s legyünk nyugodtak, jóval hamarabb be fog következni, mint bármelyikünk is számított volna rá. Akkor majd szeretném, ha egyszer, valahol, egy nagy közös imában adnánk hálát Istennek, Jézusnak mindezért.

Addig is persze, ki-ki meditáljon, csakrázzon, energiaküldözgessen, stb., stb., kedvére önállóan – ártani ezek sem ártanak. J  

Itt a Jeszi… azt hiszem, ideje nekem is hozzászólnom… Nehéz helyzetekben, szenvedések közepette vagy csak általában balszerencsés pillanatokban, hajlamosak vagyunk megkérdezni: „miért?”, mit tettünk, hogy a sorsnak büntetnie kelljen?Megkérdőjelezzük nem csak Isten jóságát, de akár még puszta létezését is: ha ő vigyáz a ránk, hogyan engedheti meg a világban a fájdalmat (fizikai, lelki, stb. természetűt egyaránt)… A „Narnia Krónikái” c. könyv- és most már filmsorozat írója, C.S. Lewis, aki egyébként keresztény teológus is volt, kitűnő filozófiai értekezést ad minderről „The Problem Of Pain” („A fájdalom”, ford. Lukács László) című művében. Nem egy könnyed ponyvaregény, de érdemes lehet elolvasni, különösen azoknak, akik közel állnak Petihez – s talán egyszer, nemsokára majd Neki magának is… De visszatérve a jelen valóság „birodalmába”, a nehéz helyzetekben a hitehagyottság, kétkedés fázisa után általában vigaszt, magyarázatot keresünk, s találunk sokszor abban, hogy nyugtatjuk magunkat. Hogy Isten a legjobbakat teszi ki a legnagyobb próbáknak; hogy csak az arra érdemeseknek mutatja meg a helyes utat, ami azonban sokszor a legnagyobb megrázkódtatásokon át vezet; hogy épp legodaadóbb híveinek kell szenvedést, próbatételeket kiállnia, stb. S valamelyest tényleg így is van. Ha belegondolunk, minden idők legnagyobb szenvedését saját fiának, Jézusnak kellett átélnie, Júdás árulásától kezdve egészen a kereszthalálig. De mindennek az áldozatnak célja volt – az eredmény 2000 évvel később nagyon világosan látszik. Ahogy Jézus megpróbáltatásainak hihetetlen erejű formáló hatása volt környezetére (és persze utána az egész történelemre), úgy nem lehet nem észrevenni valami hasonlót Péter esetében. Peti jó ember, azt hiszem, ebben egyikünk sem kételkedik. Hogy a legjobb-e köztünk, azt nem állíthatjuk, de az ellenkezőjét sem. Mindannyian a magunk emberi gyarlóságaival születünk és élünk, s ezeken próbálunk túllépni, s sokszor épp valamilyen megpróbáltatás az, ami a legjobban segít ebben minket, s ezek a megpróbáltatások részei az isteni gondviselésnek, tervnek, amely mindannyiunk számára létezik. S mindez persze igaz a hozzátartozókra, szerettekre is, mindazokra, akik közel állnak – ez esetben Péterhez. A megpróbáltatások hasonlóan súlyosak a családra, barátokra, üzlettársakra nézve is, a szülőkre és Lindára még fokozottabban. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiemelkedően közel állnék akár Lindához, a családhoz, vagy Zarándhoz, vagy hogy különösebben mélyen, jól ismerném akár őket, akár Pétert, de így, a baleset óta eltelt két hónap perspektívájából nézve nagyon egyértelműen látszik mindez. S a két hónap kellett is ahhoz, hogy az első sokkhatásokon (és az életveszélyen) túllépve, már itthon, konszolidálódó környezetben, immáron telve bizakodással, megpróbálhatjuk megkeresni a miérteket, a szenvedés értelmét, és észrevenni azt a bizonyos isteni tervet. Azt hiszem, mindannyiunk számára bámulatos az a fantasztikus odaadás, kitartás, optimista segítségnyújtás, amivel Linda viseltetik Peti iránt, és az a példás helytállás, amelyet Zaránd mutat a felelősség eddig megosztott, most szinte kizárólag rá nehezedő dimenziójában. Elmondhatjuk, hogy mindketten csillagos ötösre vizsgáztak mindezekből, és persze válságkezelésből, s bizonyára mindkettőjük szellemi, emberi fejlődésének ez nagyon fontos állomása, karmikus „utazásuk” egyik meghatározó momentuma. Péter, már most óriási hatással voltál környezetedre, s még messze nincs vége az útnak! Nincs vége, mert láthatjuk, hogy Peti rálépett, és nem kérdés, nagyon is végig fog menni rajta! Az a fantasztikus akaraterő, elszántság, amit egyelőre csak közvetett elbeszélésekből, de remélhetőleg hamarosan személyesen is tapasztalhatok, egészen kivételes, de ugyanakkor teljesen egybe is vág azzal a Csaba Péterrel, akit eddig is ismertünk. De most, egy nagyon mély gödörből az emelkedőn rohanó léptekkel kapaszkodva fölfelé, a mélység megismerése után a magasság is egészen más minőséget kap majd, s Péter is egy összehasonlíthatatlanul teljesebb, régi önmagát megőrző, de újabb, eddig soha nem látott kvalitásokat felmutató személyiségként lesz újra barátunk, társunk, s meghatározó, vezető egyénisége nem csak a „kite-os társadalomnak”, de egész tágabb környezetének. Nagyon várjuk már, s legyünk nyugodtak, jóval hamarabb be fog következni, mint bármelyikünk is számított volna rá. Akkor majd szeretném, ha egyszer, valahol, egy nagy közös imában adnánk hálát Istennek, Jézusnak mindezért. Addig is persze, ki-ki meditáljon, csakrázzon, energiaküldözgessen, stb., stb., kedvére önállóan – ártani ezek sem ártanak. J  

Itt a Jeszi… azt hiszem, ideje nekem is hozzászólnom… Nehéz helyzetekben, szenvedések közepette vagy csak általában balszerencsés pillanatokban, hajlamosak vagyunk megkérdezni: „miért?”, mit tettünk, hogy a sorsnak büntetnie kelljen?Megkérdőjelezzük nem csak Isten jóságát, de akár még puszta létezését is: ha ő vigyáz a ránk, hogyan engedheti meg a világban a fájdalmat (fizikai, lelki, stb. természetűt egyaránt)… A „Narnia Krónikái” c. könyv- és most már filmsorozat írója, C.S. Lewis, aki egyébként keresztény teológus is volt, kitűnő filozófiai értekezést ad minderről „The Problem Of Pain” („A fájdalom”, ford. Lukács László) című művében. Nem egy könnyed ponyvaregény, de érdemes lehet elolvasni, különösen azoknak, akik közel állnak Petihez – s talán egyszer, nemsokára majd Neki magának is… De visszatérve a jelen valóság „birodalmába”, a nehéz helyzetekben a hitehagyottság, kétkedés fázisa után általában vigaszt, magyarázatot keresünk, s találunk sokszor abban, hogy nyugtatjuk magunkat. Hogy Isten a legjobbakat teszi ki a legnagyobb próbáknak; hogy csak az arra érdemeseknek mutatja meg a helyes utat, ami azonban sokszor a legnagyobb megrázkódtatásokon át vezet; hogy épp legodaadóbb híveinek kell szenvedést, próbatételeket kiállnia, stb. S valamelyest tényleg így is van. Ha belegondolunk, minden idők legnagyobb szenvedését saját fiának, Jézusnak kellett átélnie, Júdás árulásától kezdve egészen a kereszthalálig. De mindennek az áldozatnak célja volt – az eredmény 2000 évvel később nagyon világosan látszik. Ahogy Jézus megpróbáltatásainak hihetetlen erejű formáló hatása volt környezetére (és persze utána az egész történelemre), úgy nem lehet nem észrevenni valami hasonlót Péter esetében. Peti jó ember, azt hiszem, ebben egyikünk sem kételkedik. Hogy a legjobb-e köztünk, azt nem állíthatjuk, de az ellenkezőjét sem. Mindannyian a magunk emberi gyarlóságaival születünk és élünk, s ezeken próbálunk túllépni, s sokszor épp valamilyen megpróbáltatás az, ami a legjobban segít ebben minket, s ezek a megpróbáltatások részei az isteni gondviselésnek, tervnek, amely mindannyiunk számára létezik. S mindez persze igaz a hozzátartozókra, szerettekre is, mindazokra, akik közel állnak – ez esetben Péterhez. A megpróbáltatások hasonlóan súlyosak a családra, barátokra, üzlettársakra nézve is, a szülőkre és Lindára még fokozottabban. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiemelkedően közel állnék akár Lindához, a családhoz, vagy Zarándhoz, vagy hogy különösebben mélyen, jól ismerném akár őket, akár Pétert, de így, a baleset óta eltelt két hónap perspektívájából nézve nagyon egyértelműen látszik mindez. S a két hónap kellett is ahhoz, hogy az első sokkhatásokon (és az életveszélyen) túllépve, már itthon, konszolidálódó környezetben, immáron telve bizakodással, megpróbálhatjuk megkeresni a miérteket, a szenvedés értelmét, és észrevenni azt a bizonyos isteni tervet. Azt hiszem, mindannyiunk számára bámulatos az a fantasztikus odaadás, kitartás, optimista segítségnyújtás, amivel Linda viseltetik Peti iránt, és az a példás helytállás, amelyet Zaránd mutat a felelősség eddig megosztott, most szinte kizárólag rá nehezedő dimenziójában. Elmondhatjuk, hogy mindketten csillagos ötösre vizsgáztak mindezekből, és persze válságkezelésből, s bizonyára mindkettőjük szellemi, emberi fejlődésének ez nagyon fontos állomása, karmikus „utazásuk” egyik meghatározó momentuma. Péter, már most óriási hatással voltál környezetedre, s még messze nincs vége az útnak! Nincs vége, mert láthatjuk, hogy Peti rálépett, és nem kérdés, nagyon is végig fog menni rajta! Az a fantasztikus akaraterő, elszántság, amit egyelőre csak közvetett elbeszélésekből, de remélhetőleg hamarosan személyesen is tapasztalhatok, egészen kivételes, de ugyanakkor teljesen egybe is vág azzal a Csaba Péterrel, akit eddig is ismertünk. De most, egy nagyon mély gödörből az emelkedőn rohanó léptekkel kapaszkodva fölfelé, a mélység megismerése után a magasság is egészen más minőséget kap majd, s Péter is egy összehasonlíthatatlanul teljesebb, régi önmagát megőrző, de újabb, eddig soha nem látott kvalitásokat felmutató személyiségként lesz újra barátunk, társunk, s meghatározó, vezető egyénisége nem csak a „kite-os társadalomnak”, de egész tágabb környezetének. Nagyon várjuk már, s legyünk nyugodtak, jóval hamarabb be fog következni, mint bármelyikünk is számított volna rá. Akkor majd szeretném, ha egyszer, valahol, egy nagy közös imában adnánk hálát Istennek, Jézusnak mindezért. Addig is persze, ki-ki meditáljon, csakrázzon, energiaküldözgessen, stb., stb., kedvére önállóan – ártani ezek sem ártanak. J  

Itt a Jeszi, azt hiszem, ideje nekem is hozzászólnom…

Nehéz helyzetekben, szenvedések közepette vagy csak általában balszerencsés pillanatokban, hajlamosak vagyunk megkérdezni: „miért?”, mit tettünk, hogy a sorsnak büntetnie kelljen?Megkérdőjelezzük nem csak Isten jóságát, de akár még puszta létezését is: ha ő vigyáz a ránk, hogyan engedheti meg a világban a fájdalmat (fizikai, lelki, stb. természetűt egyaránt)… A „Narnia Krónikái” c. könyv- és most már filmsorozat írója, C.S. Lewis, aki egyébként keresztény teológus is volt, kitűnő filozófiai értekezést ad minderről „The Problem Of Pain” („A fájdalom”, ford. Lukács László) című művében. Nem egy könnyed ponyvaregény, de érdemes lehet elolvasni, különösen azoknak, akik közel állnak Petihez – s talán egyszer, nemsokára majd Neki magának is…

De visszatérve a jelen valóság „birodalmába”, a nehéz helyzetekben a hitehagyottság, kétkedés fázisa után általában vigaszt, magyarázatot keresünk, s találunk sokszor abban, hogy nyugtatjuk magunkat. Hogy Isten a legjobbakat teszi ki a legnagyobb próbáknak; hogy csak az arra érdemeseknek mutatja meg a helyes utat, ami azonban sokszor a legnagyobb megrázkódtatásokon át vezet; hogy épp legodaadóbb híveinek kell szenvedést, próbatételeket kiállnia, stb. S valamelyest tényleg így is van. Ha belegondolunk, minden idők legnagyobb szenvedését saját fiának, Jézusnak kellett átélnie, Júdás árulásától kezdve egészen a kereszthalálig. De mindennek az áldozatnak célja volt – az eredmény 2000 évvel később nagyon világosan látszik.

Ahogy Jézus megpróbáltatásainak hihetetlen erejű formáló hatása volt környezetére (és persze utána az egész történelemre), úgy nem lehet nem észrevenni valami hasonlót Péter esetében.

Peti jó ember, azt hiszem, ebben egyikünk sem kételkedik. Hogy a legjobb-e köztünk, azt nem állíthatjuk, de az ellenkezőjét sem. Mindannyian a magunk emberi gyarlóságaival születünk és élünk, s ezeken próbálunk túllépni, s sokszor épp valamilyen megpróbáltatás az, ami a legjobban segít ebben minket, s ezek a megpróbáltatások részei az isteni gondviselésnek, tervnek, amely mindannyiunk számára létezik.

S mindez persze igaz a hozzátartozókra, szerettekre is, mindazokra, akik közel állnak – ez esetben Péterhez. A megpróbáltatások hasonlóan súlyosak a családra, barátokra, üzlettársakra nézve is, a szülőkre és Lindára még fokozottabban.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiemelkedően közel állnék akár Lindához, a családhoz, vagy Zarándhoz, vagy hogy különösebben mélyen, jól ismerném akár őket, akár Pétert, de így, a baleset óta eltelt két hónap perspektívájából nézve nagyon egyértelműen látszik mindez. S a két hónap kellett is ahhoz, hogy az első sokkhatásokon (és az életveszélyen) túllépve, már itthon, konszolidálódó környezetben, immáron telve bizakodással, megpróbálhatjuk megkeresni a miérteket, a szenvedés értelmét, és észrevenni azt a bizonyos isteni tervet.

Azt hiszem, mindannyiunk számára bámulatos az a fantasztikus odaadás, kitartás, optimista segítségnyújtás, amivel Linda viseltetik Peti iránt, és az a példás helytállás, amelyet Zaránd mutat a felelősség eddig megosztott, most szinte kizárólag rá nehezedő dimenziójában. Elmondhatjuk, hogy mindketten csillagos ötösre vizsgáztak mindezekből, és persze válságkezelésből, s bizonyára mindkettőjük szellemi, emberi fejlődésének ez nagyon fontos állomása, karmikus „utazásuk” egyik meghatározó momentuma. Péter, már most óriási hatással voltál környezetedre, s még messze nincs vége az útnak!

Nincs vége, mert láthatjuk, hogy Peti rálépett, és nem kérdés, nagyon is végig fog menni rajta! Az a fantasztikus akaraterő, elszántság, amit egyelőre csak közvetett elbeszélésekből, de remélhetőleg hamarosan személyesen is tapasztalhatok, egészen kivételes, de ugyanakkor teljesen egybe is vág azzal a Csaba Péterrel, akit eddig is ismertünk. De most, egy nagyon mély gödörből az emelkedőn rohanó léptekkel kapaszkodva fölfelé, a mélység megismerése után a magasság is egészen más minőséget kap majd, s Péter is egy összehasonlíthatatlanul teljesebb, régi önmagát megőrző, de újabb, eddig soha nem látott kvalitásokat felmutató személyiségként lesz újra barátunk, társunk, s meghatározó, vezető egyénisége nem csak a „kite-os társadalomnak”, de egész tágabb környezetének.

Nagyon várjuk már, s legyünk nyugodtak, jóval hamarabb be fog következni, mint bármelyikünk is számított volna rá. Akkor majd szeretném, ha egyszer, valahol, egy nagy közös imában adnánk hálát Istennek, Jézusnak mindezért.

Addig is persze, ki-ki meditáljon, csakrázzon, energiaküldözgessen, stb., stb., kedvére önállóan – ártani ezek sem ártanak. J

Itt a Jeszi, azt hiszem, ideje nekem is hozzászólnom…

Nehéz helyzetekben, szenvedések közepette vagy csak általában balszerencsés pillanatokban, hajlamosak vagyunk megkérdezni: „miért?”, mit tettünk, hogy a sorsnak büntetnie kelljen?Megkérdőjelezzük nem csak Isten jóságát, de akár még puszta létezését is: ha ő vigyáz a ránk, hogyan engedheti meg a világban a fájdalmat (fizikai, lelki, stb. természetűt egyaránt)… A „Narnia Krónikái” c. könyv- és most már filmsorozat írója, C.S. Lewis, aki egyébként keresztény teológus is volt, kitűnő filozófiai értekezést ad minderről „The Problem Of Pain” („A fájdalom”, ford. Lukács László) című művében. Nem egy könnyed ponyvaregény, de érdemes lehet elolvasni, különösen azoknak, akik közel állnak Petihez – s talán egyszer, nemsokára majd Neki magának is…

De visszatérve a jelen valóság „birodalmába”, a nehéz helyzetekben a hitehagyottság, kétkedés fázisa után általában vigaszt, magyarázatot keresünk, s találunk sokszor abban, hogy nyugtatjuk magunkat. Hogy Isten a legjobbakat teszi ki a legnagyobb próbáknak; hogy csak az arra érdemeseknek mutatja meg a helyes utat, ami azonban sokszor a legnagyobb megrázkódtatásokon át vezet; hogy épp legodaadóbb híveinek kell szenvedést, próbatételeket kiállnia, stb. S valamelyest tényleg így is van. Ha belegondolunk, minden idők legnagyobb szenvedését saját fiának, Jézusnak kellett átélnie, Júdás árulásától kezdve egészen a kereszthalálig. De mindennek az áldozatnak célja volt – az eredmény 2000 évvel később nagyon világosan látszik.

Ahogy Jézus megpróbáltatásainak hihetetlen erejű formáló hatása volt környezetére (és persze utána az egész történelemre), úgy nem lehet nem észrevenni valami hasonlót Péter esetében.

Peti jó ember, azt hiszem, ebben egyikünk sem kételkedik. Hogy a legjobb-e köztünk, azt nem állíthatjuk, de az ellenkezőjét sem. Mindannyian a magunk emberi gyarlóságaival születünk és élünk, s ezeken próbálunk túllépni, s sokszor épp valamilyen megpróbáltatás az, ami a legjobban segít ebben minket, s ezek a megpróbáltatások részei az isteni gondviselésnek, tervnek, amely mindannyiunk számára létezik.

S mindez persze igaz a hozzátartozókra, szerettekre is, mindazokra, akik közel állnak – ez esetben Péterhez. A megpróbáltatások hasonlóan súlyosak a családra, barátokra, üzlettársakra nézve is, a szülőkre és Lindára még fokozottabban.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiemelkedően közel állnék akár Lindához, a családhoz, vagy Zarándhoz, vagy hogy különösebben mélyen, jól ismerném akár őket, akár Pétert, de így, a baleset óta eltelt két hónap perspektívájából nézve nagyon egyértelműen látszik mindez. S a két hónap kellett is ahhoz, hogy az első sokkhatásokon (és az életveszélyen) túllépve, már itthon, konszolidálódó környezetben, immáron telve bizakodással, megpróbálhatjuk megkeresni a miérteket, a szenvedés értelmét, és észrevenni azt a bizonyos isteni tervet.

Azt hiszem, mindannyiunk számára bámulatos az a fantasztikus odaadás, kitartás, optimista segítségnyújtás, amivel Linda viseltetik Peti iránt, és az a példás helytállás, amelyet Zaránd mutat a felelősség eddig megosztott, most szinte kizárólag rá nehezedő dimenziójában. Elmondhatjuk, hogy mindketten csillagos ötösre vizsgáztak mindezekből, és persze válságkezelésből, s bizonyára mindkettőjük szellemi, emberi fejlődésének ez nagyon fontos állomása, karmikus „utazásuk” egyik meghatározó momentuma. Péter, már most óriási hatással voltál környezetedre, s még messze nincs vége az útnak!

Nincs vége, mert láthatjuk, hogy Peti rálépett, és nem kérdés, nagyon is végig fog menni rajta! Az a fantasztikus akaraterő, elszántság, amit egyelőre csak közvetett elbeszélésekből, de remélhetőleg hamarosan személyesen is tapasztalhatok, egészen kivételes, de ugyanakkor teljesen egybe is vág azzal a Csaba Péterrel, akit eddig is ismertünk. De most, egy nagyon mély gödörből az emelkedőn rohanó léptekkel kapaszkodva fölfelé, a mélység megismerése után a magasság is egészen más minőséget kap majd, s Péter is egy összehasonlíthatatlanul teljesebb, régi önmagát megőrző, de újabb, eddig soha nem látott kvalitásokat felmutató személyiségként lesz újra barátunk, társunk, s meghatározó, vezető egyénisége nem csak a „kite-os társadalomnak”, de egész tágabb környezetének.

Nagyon várjuk már, s legyünk nyugodtak, jóval hamarabb be fog következni, mint bármelyikünk is számított volna rá. Akkor majd szeretném, ha egyszer, valahol, egy nagy közös imában adnánk hálát Istennek, Jézusnak mindezért.

Addig is persze, ki-ki meditáljon, csakrázzon, energiaküldözgessen, stb., stb., kedvére önállóan – ártani ezek sem ártanak. J