Itt a Jeszi… azt hiszem, ideje nekem is hozzászólnom… Nehéz helyzetekben, szenvedések közepette vagy csak általában balszerencsés pillanatokban, hajlamosak vagyunk megkérdezni: „miért?”, mit tettünk, hogy a sorsnak büntetnie kelljen?Megkérdőjelezzük nem csak Isten jóságát, de akár még puszta létezését is: ha ő vigyáz a ránk, hogyan engedheti meg a világban a fájdalmat (fizikai, lelki, stb. természetűt egyaránt)… A „Narnia Krónikái” c. könyv- és most már filmsorozat írója, C.S. Lewis, aki egyébként keresztény teológus is volt, kitűnő filozófiai értekezést ad minderről „The Problem Of Pain” („A fájdalom”, ford. Lukács László) című művében. Nem egy könnyed ponyvaregény, de érdemes lehet elolvasni, különösen azoknak, akik közel állnak Petihez – s talán egyszer, nemsokára majd Neki magának is… De visszatérve a jelen valóság „birodalmába”, a nehéz helyzetekben a hitehagyottság, kétkedés fázisa után általában vigaszt, magyarázatot keresünk, s találunk sokszor abban, hogy nyugtatjuk magunkat. Hogy Isten a legjobbakat teszi ki a legnagyobb próbáknak; hogy csak az arra érdemeseknek mutatja meg a helyes utat, ami azonban sokszor a legnagyobb megrázkódtatásokon át vezet; hogy épp legodaadóbb híveinek kell szenvedést, próbatételeket kiállnia, stb. S valamelyest tényleg így is van. Ha belegondolunk, minden idők legnagyobb szenvedését saját fiának, Jézusnak kellett átélnie, Júdás árulásától kezdve egészen a kereszthalálig. De mindennek az áldozatnak célja volt – az eredmény 2000 évvel később nagyon világosan látszik. Ahogy Jézus megpróbáltatásainak hihetetlen erejű formáló hatása volt környezetére (és persze utána az egész történelemre), úgy nem lehet nem észrevenni valami hasonlót Péter esetében. Peti jó ember, azt hiszem, ebben egyikünk sem kételkedik. Hogy a legjobb-e köztünk, azt nem állíthatjuk, de az ellenkezőjét sem. Mindannyian a magunk emberi gyarlóságaival születünk és élünk, s ezeken próbálunk túllépni, s sokszor épp valamilyen megpróbáltatás az, ami a legjobban segít ebben minket, s ezek a megpróbáltatások részei az isteni gondviselésnek, tervnek, amely mindannyiunk számára létezik. S mindez persze igaz a hozzátartozókra, szerettekre is, mindazokra, akik közel állnak – ez esetben Péterhez. A megpróbáltatások hasonlóan súlyosak a családra, barátokra, üzlettársakra nézve is, a szülőkre és Lindára még fokozottabban. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kiemelkedően közel állnék akár Lindához, a családhoz, vagy Zarándhoz, vagy hogy különösebben mélyen, jól ismerném akár őket, akár Pétert, de így, a baleset óta eltelt két hónap perspektívájából nézve nagyon egyértelműen látszik mindez. S a két hónap kellett is ahhoz, hogy az első sokkhatásokon (és az életveszélyen) túllépve, már itthon, konszolidálódó környezetben, immáron telve bizakodással, megpróbálhatjuk megkeresni a miérteket, a szenvedés értelmét, és észrevenni azt a bizonyos isteni tervet. Azt hiszem, mindannyiunk számára bámulatos az a fantasztikus odaadás, kitartás, optimista segítségnyújtás, amivel Linda viseltetik Peti iránt, és az a példás helytállás, amelyet Zaránd mutat a felelősség eddig megosztott, most szinte kizárólag rá nehezedő dimenziójában. Elmondhatjuk, hogy mindketten csillagos ötösre vizsgáztak mindezekből, és persze válságkezelésből, s bizonyára mindkettőjük szellemi, emberi fejlődésének ez nagyon fontos állomása, karmikus „utazásuk” egyik meghatározó momentuma. Péter, már most óriási hatással voltál környezetedre, s még messze nincs vége az útnak! Nincs vége, mert láthatjuk, hogy Peti rálépett, és nem kérdés, nagyon is végig fog menni rajta! Az a fantasztikus akaraterő, elszántság, amit egyelőre csak közvetett elbeszélésekből, de remélhetőleg hamarosan személyesen is tapasztalhatok, egészen kivételes, de ugyanakkor teljesen egybe is vág azzal a Csaba Péterrel, akit eddig is ismertünk. De most, egy nagyon mély gödörből az emelkedőn rohanó léptekkel kapaszkodva fölfelé, a mélység megismerése után a magasság is egészen más minőséget kap majd, s Péter is egy összehasonlíthatatlanul teljesebb, régi önmagát megőrző, de újabb, eddig soha nem látott kvalitásokat felmutató személyiségként lesz újra barátunk, társunk, s meghatározó, vezető egyénisége nem csak a „kite-os társadalomnak”, de egész tágabb környezetének. Nagyon várjuk már, s legyünk nyugodtak, jóval hamarabb be fog következni, mint bármelyikünk is számított volna rá. Akkor majd szeretném, ha egyszer, valahol, egy nagy közös imában adnánk hálát Istennek, Jézusnak mindezért. Addig is persze, ki-ki meditáljon, csakrázzon, energiaküldözgessen, stb., stb., kedvére önállóan – ártani ezek sem ártanak. J  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .