Szerencsésen hazaértünk Sri-Lankáról. Még aznap este elmentünk Zsuzsi barátnőjének a bulijára egy kis alvás után. Utána másnap délig aludtunk. Jól kipihentük magunkat és az átállás is megtörtént. Másnap este is programunk volt, Staár Trixinek, volt gimnazista osztálytársamnak szülinapi bulija volt a Várban, a Mannában.

Sri Lankán rengeteget fotóztam, úgyhogy most sok időm elmegy a képek feldolgozására. Jól sikerültek a képek, a SUPLINE képeket a Facebook-on nagyon sokan lájkolták és osztották meg. Már második hete itthon vagyunk, sikerült visszarázódni a hétköznapokba, a munkába.

Ahová tornázni járok, tesztgyakorlatokat csináltunk, és az eredmény nagyon jó lett. Sikerült fejlődnöm, nagyrészben a karom erősödött.

Bálint Éva (kognitív) is megdicsért, jól olvastam. Újabb oltást kaptam kullancs ellen, ezzel kész, több oltásra nincs szükség ezek ellen.

Tegnap színházban voltunk (Zsuzsi, Petra, apa és én), a virágot Algernonnak c. darabot  néztük meg. Remek színészi játékkal nagyszerű darabot láttunk.

Zsuzsi:

Az utolsó utazási beszámolónkkal a repülőről jelentkezünk (de már csak otthon küldjük el). A csütörtöki (február 04.) nap ismét nagyon eseménydúsan telt. Bár ekkor van a Függetlenség Napjának nemzeti ünnepe itt Srí Lankán, az üzletek jelentős része nyitva tart, csak úgy, mint a gyárak. Ennek köszönhetően a teagyár látogatás létrejött, a szánk nem görbült lefelé. A szállásadónk a Mackwoods Tea Factoryt ajánlotta számunkra (a környéken több teagyár is működik, de állítólag itt nagyon jó a teák minősége).
A gyárlátogatásnál kaptunk egy idegenvezetőt, és egy japán csoporttal tartottunk. A gyár felépítése viszonylag egyszerű, a napi feldolgozandó tea tömege pedig elismerésre méltó: 20.000-25.000 t tealevelet dolgoznak fel az év minden egyes napján. A teacserjék évente 5x szüretelhetőek le. Láttuk a szárítót, a feldolgozó gépeket, és a különböző fajta fekete és fehér teákat. Összesen kb. 8-10 fajta teát készítenek aromától és erősségtől függően, valamint ezek ízesített változatait. Szinte kizárólag fekete teákkal foglalkoznak.
A gyár szemrevételezése után teakóstolót kaptunk, süteménnyel is ki lehetett egészíteni, majd az üzletben válogattunk egy kicsit. Mivel még volt időnk, a tuk-tukosunk javasolta, hogy menjünk el a közelben található vízesésekhez is. Összesen 3 vízesést néztünk meg, egy kisebbet közelebbről is szemügyre vettünk. Itt nagy helyi dínomdánom volt, sőt a helyi asszonyok itt mosták a ruháikat is. Útközben lépten-nyomon megálltunk, kókusztejet (King Coconut) ittunk, és rengeteg fotót készítettünk. Bár egyszerű mosdószünetnek indult, összetalálkoztunk egy hatalmas majomcsaláddal (vagy akár többel is, ki tudja), láttuk egy kis harcot a hímek között a dominanciáért, és egy édes kis majmot, aki elcsent magának egy kókuszdiót, és próbált megküzdeni vele.
Ezek után visszaindultunk a szállásra, a szállásadónk közben aggódott értünk, ezért telefonon figyelmeztetett, hogy ne bízzunk a tuk-tukosban. Szerencsére csak az árra gondolt, amit aztán ő alkudott ki számunkra, mert nem találta fairnek a sofőr ajánlatát.
A szálláson még kaptunk egy csésze teát, majd útnak indultunk a buszállomás felé, elbúcsúztunk a golfpályától, a krikettől és az angol kultúra elemeitől. Nuwara Eliyából a Colombóba vezető út kb. 6 óra hosszúságú, és onnan még ki kell jutni a reptérre, ami majd’ egy óra távolságra található a várostól.
Közlekedési járművekre nem igen kellett várni, a legtöbb idő talán 5 perc volt. A helyi autentikus közlekedési viszonyok megismerése elég jól sikerült. Ezúttal egy kisbuszban zötykölődtünk buddhista szerzetesekkel, iskolásokkal, csodás száriba öltözött nőkkel és még sok helyivel együtt. Mivel a sofőr mögött ültünk, többször is halál közeli élményünk volt, mert a szaggatott vonal és a dupla záróvonal között itt semmilyen különbség nincs a gyakorlatban, szerpentinen kanyarban előzni pedig kifejezetten élveznek mind a tuk-tukosok, mind a buszvezetők. A buszjegyek egyébként kb. tizedannyiba kerülnek, mintha tuk-tukkal mentünk volna, és a hegyi utakon a buszok rendre leszorítgatják a háromkerekűeket, úgyhogy a biztonságfaktor így pindurkát magasabb volt.
A 6 órás út a merész sofőrnek hála 5:15-re rövidült.
Az úton még elbúcsúztathattunk néhány, időközben megszokott dologtól: a látottak alapján a Buddha-szobrok rendkívül vonzódnak a villódzó színes égősorokhoz, nálunk csak a karácsonyi dekorációőrületben van ehhez hasonló élményünk.
A buszpályaudvaron még próbáltam egy utolsó King Coconutot szerezni Petinek, ami sajnos nem járt sikerrel, viszont kb. 2 perc alatt kaptam 3 házassági ajánlatot, úgyhogy nem volt teljesen hiábavaló a kísérlet. Még épp elcsíptük az utolsó „highway” buszt a reptér felé. Ezen olyan légkondi volt, hogy kockára fagytunk tőle.
A csomagmegőrzőből kivéve a csomagokat még majdnem 5 óránk volt az indulásig, de éjfélig megittuk az utolsó korty pálinkát (vagy lehet, hogy csak én voltam), átpakoltunk, ettünk, szóval elütöttük az időt. Azért némileg aggódtam, hogy a mangóevés zsebkéssel a reptér közepén esetleg rendőri intézkedéssel ér majd véget, de a szomszéd röhögését leszámítva a küszködéseimet látva nem okoztunk különösebb fennakadást.

A repülőn ismét az ablak mellett volt a helyünk, így még sok képet tudtunk készíteni. Szerencsére szép idő volt, így elképesztő tájakat láttunk.
Az Emirates ételfronton ismét kitett magáért. Dubajig egy reggelit kaptunk, az út második felében pedig egy újabb reggeli és ebéd örvendeztetett meg bennünket.

Az utazást most már sikerült kipihennünk, az élményeket azonban sosem feledjük, és még biztosan sokáig fedezünk fel érdekes részleteket, és visszaidézzük az átélt eseményeket!
Köszönjük mindenkinek a sok segítséget és támogatást, amit kaptunk!

Csaba Anikó:

Péter és Zsuzsi pénteken sok-sok élménnyel gazdagodva épségben megérkeztek. Fantasztikus számunkra, hogy Péter Zsuzsi segítségével megvalósította újabb – régi álmát, gond nélkül végig tudta csinálni a túrát, ismeretlen helyekre jutott el, SUP-olt a többiekkel, utazgatott az országban busszal, vonattal!

Zsuzsi

Az utolsó srí lankából írt beszámolónk következik a szerdai (február 03.) napról.
A tegnapi élménybeszámolóból kimaradt, hogy a szuperhosszú vonatút során kb. 400 m-es tengerszint körüli magasságról felkúszik a vonat 1900 m felettre, úgyhogy a flóra és fauna ennek megfelelően változik.

Most kb. 2000-2100 m magasan vagyunk. Nappal kb. 25 °C fok, de délután 5-től rohamosan csökkenni kezdett a hőmérséklet.

Mivel az ellai szállásunk nehezen volt megközelíthető (kb. két emeletnyi erősen töredezett kőlépcsőn kellett fel- és lejutni, ezért úgy döntöttünk, hogy Ellában nem kirándulunk, inkább előbb indulunk vissza Nuwara Eliyába. Az erkélyen a svéd szomszédokkal elköltött reggeli után, amihez a desszert a csodás kilátás volt, tuk-tukba pattantunk, és Bandarawela a Dowe-barlangtemplom felé vettük az irányt. A barlangtemplom egy buddhista kegyhely, amelyet 400 éves freskók díszítenek. Itt a kőfalban egy 4 m magas, állítólag 2100 éves Buddha szobor várja a hívőket és látogatókat. Ezután a helyi buszállomásra mentünk. A tuk-tukos 4.500 rúpiát kért volna az útért Nuwara Eliyába, amit sokalltunk, ezért úgy döntöttünk, hogy autentikus helyi busszal indulunk tovább. A buszpályaudvarokon nem igazán lehet kiigazodni, mert semmi nincs kiírva (vagy csak szingaléz írásjelekkel, amik ugyan nagyon szépek, de valójában sok helyi sem tudja őket elolvasni, mert sokan már csak a fonetikus írást ismerik, tehát hangzás alapján írnak), a helyiek viszont nagyon segítőkészek, egy férfi rögtön ki is szaladt az úttest közepére, és megállított nekünk egy közvetlen buszt Nuwara Eliya felé. A „megállított” egy kicsit erős kifejezés, mert én úgy szálltam fel, hogy közben ment a busz, és 3x kellett a sofőrnek szólnom, hogy teljesen álljon meg, mert a „férjem” így nem tud felkapaszkodni a meredek lépcsőfokokra (egy európai nő itt nyilván a férjével utazik együtt).
A buszút is nagyon érdekes volt. Rajtunk kívül csak helyi lakosokat láttunk. Nincsenek megállók, vagyis a nagyobb városokban vannak fix pontok, de másutt az emberek csak kiállnak az út közepére (, és szerintem közben vadul imádkoznak, hogy el ne csapja őket smile hangulatjel ), ekkor lelassít a járgány, felpattannak, amikor pedig leszállnának, akkor jelzik a sofőrnek, aki bárhol megáll az útszakaszon.
A jegy ára jóval kedvezőbb volt, mint a tuk-tuké, kettőnknek mindössze 160 rúpiába (kb. 320 Ft-ba került).
Az út rendkívül kanyargós volt, nagyon meredek szerpentineken haladtunk. Egyébként elképesztően sok busz száguld mindenféle irányba, viszont a menetrendek meglehetősen ad hoc jellegűek.
Fél 2 körül érkeztünk meg Nuwara Eliyába, a Fény városába. Itt állítólag mindig csodásak a fényviszonyok. A szállás megtalálása kicsit nehézkes volt, mivel a vásárolt telefonkártyánk nem akart működni. Végül találtunk egy üzletet, ahol sikerült felhívnunk a lefoglalt szálláshely tulajdonosát, aki értünk küldte az egyik emberét. A szállásról csodás kilátás nyílik a városra. Angolos teával és sütivel vártak bennünket. Délután felfedeztük a várost: gyalog, kis ösvényeken át indultunk útnak, meglátogattuk a városi piacot, ami teljesen ázsiai hangulatú, zsúfolt bódék, szűk sikátorszerű sorok, rengetek fűszer, zöldség és gyümölcs. Ezek után a postahivatalba mentünk, ami viszont teljesen angol stílusú. A városban egyébként az építészeti stílus teljesen más, mint a déli területen volt. Nagyon erőteljesek a gyarmati vonások, de a gazdag negyedek mellett ázsiai hangulatú bazársorokban kóborolhatunk. Ezután a Viktória Parkba látogattunk, ahol rendkívül sokféle óriási fát láttunk (szerintem Peti az összessel lefotóztatta magát grin hangulatjel ) A helyi iskoláslányok megkértek bennünket, hogy hadd fotózkodhassanak velünk, úgyhogy itt már tuti, hogy sztárok vagyunk a fészbúkon, csak nem tudunk róla.
Sajnos ma már nem tudtunk elmenni a teagyárba, mert ott reggel kezdődik az élet, bemutatják a teakészítés egész folyamatát, és délután állítólag már leáll a gyártás. A házigazdánk – aki egyébként helyi – megfeledkezett a holnapi nemzeti ünnepről – február 4-én ünneplik Srí Lankán a Függetlenség Napját -, ezért lehet, hogy sajnos a gyárat már nem fogjuk tudni megnézni, de azt ígérte nekünk, hogy mindenképp elvisz bennünket egy teaültetvényre, ahol megnézhetjük, hogy zajlik ott a munka. Reméljük, hogy sikerülni fog (elég csalódott képet vágtunk, hogy érezze a nyomást)!
A nagy séta után megéheztünk, a srí lankai búcsúvacsoránkat a Ceybank Hotelben költöttük el. Változatos srí lankai büfévacsora volt, nagyon jól éreztük magunkat. Tuk-tukkal mentünk haza, 9 körül már nagyon csípős volt az idő.
Nagyon várjuk, hogy mit sikerül holnapra intéznie a szállásadónknak.
Pénteken 11:40-re ér a gépünk Budapestre a menetrend szerint, úgyhogy már csak kettőt kell aludni, és újra otthon leszünk.

Zsuzsi:

A hétfői nap nagyon aktívan telt. Reggel korán keltünk a pakolás miatt, 9-re érkezett értünk a mikrobusz. Ezúttal még nehezebb volt bepakolni a cuccokat, de végül minden és mindenki befért.
Hikkaduwában megálltunk, 2,5 óra szabadidőnk volt. A város egy nagyobb turistahely, ahol ki volt kötve, hogy „ a fürdőruha viselése csak a strand területén megengedett”. Hirtelen arra gondoltam, hogy csupa meztelen ember fog itt szaladgálni a büntetés elkerülése végett, de átlagos strandvárosnak tűnt inkább. Vásárolgattunk a bazársoron, majd egy utolsót csobbantunk a habokban, kiélveztük a meleg hullámokat, és megettünk 1-1 nagyon finom csokis-banános rottyt (a palacsintára hasonlított ebben a formában).
Utána továbbhaladtunk, a következő úticélunk Bentota volt. Sajnos itt nem sikerült összefutni Móni ismerősével, Dylannal, aki körbevezetett volna bennünket, mivel a sofőrünk eléggé törte az angolt, és nem tudta, hogy kiről kérdezem.

2 órás hajókirándulásra indultunk egy csónakkal. Az itteni tó élővilága káprázatos. A víz egyes részei sósak, mások édesek. Az édesvízben krokodilok tanyáznak, mi is láttunk több példányt: némelyik csak a fejét dugta ki félig sejtelmesen, de akadt olyan is, amelyik büszkén napoztatta magát egy sziklán. Egy helyi fiú az általa megfogott bébikrokodilt mutatta meg nekünk. Bár 8 hónapos volt, nem volt hosszabb, mint 30 cm. A fiú szerint a helyi példányok 5-6 év alatt érik el a 2-3 m-es nagyságukat. A kiskrokodil még nem volt veszélyes, a fejünkön, illetve a vállunkon is elidőzött. A hajózás során láttunk még számos csodaszép madarat, tarajos sült, lábpedikűrre használt haltenyészetet különböző méretű halakkal  és kaméleont is.
A vízből csodás mangrove fák emelkednek ki. A mangrove (gyertyafa) erdő a függő gyökerekkel csodás volt. Behajóztunk a fák közé. Rendkívül sejtelmes volt a hangulat a szűrt fényű erdőben. Lehetőséget kaptunk arra is, hogy felmásszunk a fákra. A függő gyökerek rendkívül erősek, hihetetlen vékony ágak is kényelmesen megtartották a súlyunkat. Peti ezt inkább a csónakból szemlélte.
Órási Buddha szobor építését is láthattuk. A műalkotás a májusi buddhista ünnepre készül.

A csónakázás után egy nagyon hangulatos és szép étteremben elköltöttük az utolsó közös vacsoránkat. Nagyon exkluzív helynek tűnt, hiszen csak turistákat engedtek be ide, élőzenével szórakoztatták a vendégeket, de időről időre kb. 3 méterrel az étterem/szálloda mellett éktelen robajjal elhaladt 1-1 vonat.
Utána folytattuk az utunkat a reptér felé. Ezúttal már nem volt több megálló, elbúcsúztunk a csoporttól. Mi a reptéren a csomagmegőrzőben letettük a két nagy pakkunkat a deszkákkal. Ehhez még előtte a reptéren kis lakatokat kellett vennünk, mert az a szabály, hogy azt rá kell varázsolnunk a biztonság érdekében. A reptér területét alig engedte a biztonsági személyzet elhagyni, nem nagyon értették, hogy miért csak most akarjuk lerakni a csomagjainkat, ha már 10 napja itt időzünk. Végül sikerült tuk-tukba szállni, és eljutni Ashan Airbnb-n lefoglalt szobájába, de mivel ezúttal a sofőrünket igazoltatták, csak 1:15-kor érkeztünk meg. Ashan édesapja foglalkozott velünk. Nagyon vendégszerető és segítőkész volt ismeretségünk néhány órája alatt. Annyira fáradtak voltunk, hogy a wifi jelszót elfelejtettük elkérni, ezért nem sikerült már életjelet adni magunkról.
Másnap (kedd) reggel korán keltünk, igyekeztünk ki a pályaudvarra. Colombo óriási város, a lakossága 10 millió fő (kb. 1 M fő katolikus, 2 M fő muszlim és 7 M buddhista). Ashan édesapja fuvarozott bennünket, bemutatta a várost, és segített a Colombo-Badulla útvonalra jegyet szerezni, az úticélunk Ella volt. Nagy szerencsénk volt, mert még kaptunk az 1. osztályra jegyet. Itt nincs tülekedés (1 jegy 1.250 rúpiába került, 1 rúpia kb. 2 Ft), mert ezek a jegyek drágának minősülnek a 272,6 km-es útra. A teljes út 10 órán át tart, mi valamivel több mint 9 órát utaztunk.
Helyi érdekesség: sok „jobb”, úgymond nyugatinak minősített étteremben, szállodában nem engedik be egyáltalán a helyi lakosokat. A vonaton még a peronon sem állhatnak helyiek a turisták között, mert a „railway protection guard” elküldi őket. A vonaton az első osztály kocsija előtt mindvégig ült egy biztonsági ember, aki arra vigyázott, hogy csak turisták léphessenek be.
Az egész vonatút csodálatos volt. Fantasztikus volt megfigyelni a környezet változását, ahogy a pálmafák dzsungeléből eljutottunk a csodásan zöldellő tea- és teraszos rizsföldekig. Ámulatba ejtő tájakon vezetett az út, alig győztük kapkodni a fejünket az egyes oldalak között. Időközben számos iskolát, krikettező gyerekeket és dolgozó, földet művelő embert láttunk.
További érdekesség, hogy Srí Lankán nem különülnek el egymástól a szegény és gazdag negyedek. Lerobbant bádoghajlékok mellett megférnek a többemeletes paloták és fordítva. Általában viszonylag kis kerttel rendelkeznek, tehát helyrajzilag nagyon közel van egymáshoz két világ, de a szociális és mindennapi életben nagyon nagyok az eltérések.
A vonatról leszállva a szálláshelyre indultunk. Sajnos nagyon meredek lépcső vezetett fel ide, ezért némileg változtatnunk kell a másnapi tervünkön, valószínűleg már előbb elindulunk vissza, Nuwara Eliya felé. A kilátás valóban lélegzetellállító: a Little Adam’s Peakre és egy vízesésre nyílik a terasz.
A vacsorát is az erkélyen töltöttük el, rice & curry volt a menü, csak úgy roskadozott az asztal. Beszédbe elegyedtünk a svéd szomszédainkkal is, megosztottuk a tapasztalatainkat.