Zsuzsi:

Az utolsó utazási beszámolónkkal a repülőről jelentkezünk (de már csak otthon küldjük el). A csütörtöki (február 04.) nap ismét nagyon eseménydúsan telt. Bár ekkor van a Függetlenség Napjának nemzeti ünnepe itt Srí Lankán, az üzletek jelentős része nyitva tart, csak úgy, mint a gyárak. Ennek köszönhetően a teagyár látogatás létrejött, a szánk nem görbült lefelé. A szállásadónk a Mackwoods Tea Factoryt ajánlotta számunkra (a környéken több teagyár is működik, de állítólag itt nagyon jó a teák minősége).
A gyárlátogatásnál kaptunk egy idegenvezetőt, és egy japán csoporttal tartottunk. A gyár felépítése viszonylag egyszerű, a napi feldolgozandó tea tömege pedig elismerésre méltó: 20.000-25.000 t tealevelet dolgoznak fel az év minden egyes napján. A teacserjék évente 5x szüretelhetőek le. Láttuk a szárítót, a feldolgozó gépeket, és a különböző fajta fekete és fehér teákat. Összesen kb. 8-10 fajta teát készítenek aromától és erősségtől függően, valamint ezek ízesített változatait. Szinte kizárólag fekete teákkal foglalkoznak.
A gyár szemrevételezése után teakóstolót kaptunk, süteménnyel is ki lehetett egészíteni, majd az üzletben válogattunk egy kicsit. Mivel még volt időnk, a tuk-tukosunk javasolta, hogy menjünk el a közelben található vízesésekhez is. Összesen 3 vízesést néztünk meg, egy kisebbet közelebbről is szemügyre vettünk. Itt nagy helyi dínomdánom volt, sőt a helyi asszonyok itt mosták a ruháikat is. Útközben lépten-nyomon megálltunk, kókusztejet (King Coconut) ittunk, és rengeteg fotót készítettünk. Bár egyszerű mosdószünetnek indult, összetalálkoztunk egy hatalmas majomcsaláddal (vagy akár többel is, ki tudja), láttuk egy kis harcot a hímek között a dominanciáért, és egy édes kis majmot, aki elcsent magának egy kókuszdiót, és próbált megküzdeni vele.
Ezek után visszaindultunk a szállásra, a szállásadónk közben aggódott értünk, ezért telefonon figyelmeztetett, hogy ne bízzunk a tuk-tukosban. Szerencsére csak az árra gondolt, amit aztán ő alkudott ki számunkra, mert nem találta fairnek a sofőr ajánlatát.
A szálláson még kaptunk egy csésze teát, majd útnak indultunk a buszállomás felé, elbúcsúztunk a golfpályától, a krikettől és az angol kultúra elemeitől. Nuwara Eliyából a Colombóba vezető út kb. 6 óra hosszúságú, és onnan még ki kell jutni a reptérre, ami majd’ egy óra távolságra található a várostól.
Közlekedési járművekre nem igen kellett várni, a legtöbb idő talán 5 perc volt. A helyi autentikus közlekedési viszonyok megismerése elég jól sikerült. Ezúttal egy kisbuszban zötykölődtünk buddhista szerzetesekkel, iskolásokkal, csodás száriba öltözött nőkkel és még sok helyivel együtt. Mivel a sofőr mögött ültünk, többször is halál közeli élményünk volt, mert a szaggatott vonal és a dupla záróvonal között itt semmilyen különbség nincs a gyakorlatban, szerpentinen kanyarban előzni pedig kifejezetten élveznek mind a tuk-tukosok, mind a buszvezetők. A buszjegyek egyébként kb. tizedannyiba kerülnek, mintha tuk-tukkal mentünk volna, és a hegyi utakon a buszok rendre leszorítgatják a háromkerekűeket, úgyhogy a biztonságfaktor így pindurkát magasabb volt.
A 6 órás út a merész sofőrnek hála 5:15-re rövidült.
Az úton még elbúcsúztathattunk néhány, időközben megszokott dologtól: a látottak alapján a Buddha-szobrok rendkívül vonzódnak a villódzó színes égősorokhoz, nálunk csak a karácsonyi dekorációőrületben van ehhez hasonló élményünk.
A buszpályaudvaron még próbáltam egy utolsó King Coconutot szerezni Petinek, ami sajnos nem járt sikerrel, viszont kb. 2 perc alatt kaptam 3 házassági ajánlatot, úgyhogy nem volt teljesen hiábavaló a kísérlet. Még épp elcsíptük az utolsó „highway” buszt a reptér felé. Ezen olyan légkondi volt, hogy kockára fagytunk tőle.
A csomagmegőrzőből kivéve a csomagokat még majdnem 5 óránk volt az indulásig, de éjfélig megittuk az utolsó korty pálinkát (vagy lehet, hogy csak én voltam), átpakoltunk, ettünk, szóval elütöttük az időt. Azért némileg aggódtam, hogy a mangóevés zsebkéssel a reptér közepén esetleg rendőri intézkedéssel ér majd véget, de a szomszéd röhögését leszámítva a küszködéseimet látva nem okoztunk különösebb fennakadást.

A repülőn ismét az ablak mellett volt a helyünk, így még sok képet tudtunk készíteni. Szerencsére szép idő volt, így elképesztő tájakat láttunk.
Az Emirates ételfronton ismét kitett magáért. Dubajig egy reggelit kaptunk, az út második felében pedig egy újabb reggeli és ebéd örvendeztetett meg bennünket.

Az utazást most már sikerült kipihennünk, az élményeket azonban sosem feledjük, és még biztosan sokáig fedezünk fel érdekes részleteket, és visszaidézzük az átélt eseményeket!
Köszönjük mindenkinek a sok segítséget és támogatást, amit kaptunk!