Épp egy éve, este tért magához Peti a mesterséges kómából.
Kicsit hosszú lesz ez a bejegyzés, elnézést, de szeretnék Veletek olyan szép, számunkra megrendítő élményeket is megosztani, mint amilyen ez az egy évvel ezelőtti volt!
Az orvosok óvatosan készítgettek fel minket Brazíliában, a klinikán a sokféle eshetőségre, mi csak reménykedtünk makacsul, hogy Péter túléli ezt a szörnyűséget, hogy fel tudják ébreszteni, ha eljön az ideje, és ha felébred, lehet vele kommunikálni, érteni fogja, amit mondunk, megismer minket. Ezért az esélyért imádkoztunk állandóan, és persze közben nagyon tartottunk attól, hogyan fogja tudomásul venni, mi történt. Amikor igazán válságos volt a helyzet, haza sem mentünk a kórházból, bent aludtunk, kanapén, székeken. Reggel kettesével hazarohantunk átöltözni, mosakodni, reggelizni.
Gabriella, az ideggyógyász azt mondta hetedikén koraeste, hogy a kóma-gyógyszerek csökkentése után hajnalra várható, hogy Péter teljesen felébredjen. Ehhez képest korábban, este kb. 1/2 9-kor letelefonáltak a „szobánkba” az intenzív osztályról, hogy valaki menjen fel. Linda meg én siettünk oda, azzal fogadtak, hogy Péter kezd ébredezni. Hivatalosan csak egyikünk mehetett be, ezért először a Lindát küldtem, kint vártam. Épp jött a Firmo Dr. (az agysebész), vele együtt aztán bementem. Még nem lehetett látni semmi változást, de ő azt kérte, hogy mondogassuk Petinek, nyissa ki a szemét! Péternek csak megrebbent a szeme, de megfogta a kezemet! Átadtam a helyem Lindának. Hosszú ideig semmi, de aztán az ő kezét is megfogta! És közben a szemeivel is próbált velünk beszélgetni. Feljött Gábor, mert nem győzött várni ránk. Beszéltünk Petihez folyamatosan, és mikor a Gábor azt mondta, hazavisszük, hatalmasat mosolygott. Mindenki odajött, doktor, nővér, takarító – kiabáltak, tapsoltak, örültek! Mi simogattuk Pétert, beszéltünk hozzá, az orvos szerint nagyon jó, ha ilyenkor mellette tud lenni a család. Peti időnként elbóbiskolt, magyarázták, hogy a műszeren láthatjuk, mikor alszik, és mikor éber. Ez váltakozott, de sikerült többször megnevettetni. Nagyokat ásított, és olyankor megmozdult mindene, így azt hittük, nincs is baj, de felvilágosítottak, hogy ez csak reflex. Megjött Zaránd is, akit csúful lent hagytunk. Nem akarta elhinni, hogy Péter felébredt, nevet, ért minket! Azt mondogatta Péternek: Jamaika a jamaiaké, mert ezen régen jókat szórakoztak. Most is bevált, hatalmasakat nevetett. Még egy kicsit együtt maradhattunk, de nem sokáig, mert Péter „visszaaludt”. Ez volt az első este, amikor okunk volt örülni! Megittunk a szállodában egy üveg nagyon finom chilei vörösbort, és lefeküdtünk. Ma az OORI-ban erre emlékeztünk, Péter, mi a szülei, Dóri, Orsi, Gábor és természetesen Zaránd, Zsófi, Szkalák Gergő és Nóri. Elmeséltük nekik is, hogyan történt. Péter is kíváncsian hallgatta, emlékképei vannak azokról az időkről.
