Zsuzsi és Péter pénteken szerencsésen hazaérkeztek!

Horváth Zsuzsanna

Kiegészítés ehhez a naphoz (14. nap, szombat)

A kínai temetővel kapcsolatban pedig a gúgli valóban a barátunk, ugyanis megtudtam, hogy az Ampenanban található temető az itt élő kínai közösség temetkezési helye. A legtöbb itt nyugvó halott az 1965-ös mészárlás áldozata, melynek során a vélt/valós kommunista szimpatizánsokkal számoltak le. Tehát ezek a csodás síremlékek egy sötét történelmi eseményt fednek.  
Hazafelé még elmentünk a Pura Meru templomba, amely Lombok legszentebb hindu templomának minősül. Itt is nagyon informatív volt, aki körbevezetett bennünket – idegenvezetőnek nem nevezném, de a templomokban általában kapnak a látogatók egy helyi kísérőt, aki mond néhány információt az adott templomról néhány rúpiáért cserébe. Itt sok mindent megtudtunk arról, hogy az egyes oltárokon miért annyi tornyocska látható, amennyi, illetve a Brahma-Visnu-Siva isteni trióról és a fehér-piros-fekete színkombinációról is mesélt néhány dolgot.  
Este még beültünk vacsorázni Sengiggiben egy naplementét csodáló helyre, és bár az eső miatt először úgy tűnt nem lesz szerencsénk, a Nap megszánt bennünket és a vagy 100 kínai turistát, és mégis mutatott valamit a színeiből. Egyébként nagyon mókás volt, hogy amikor a kínaiak felfedezték, hogy mégsem szakad az eső, és a felhőzet is felszakadozott, mert egy perc alatt ellepték a partot, és szelfiztek/pózoltak őrült módon. Amúgy a kínai hölgyek szerint a legpraktikusabb viselet bármilyen kiránduláshoz a teljesen fehér csipkeruha…

15.nap – január 29., vasárnap

Ismét 9 óra körül autóba szálltunk, és megkezdtük az aznapi kirándulás a sofőrrel és a szálláson dolgozó kis mindenes fiúval kiegészülve. Ezúttal észak felé vettük az irányt. Először is egy autentikus helyi piacra látogattunk el Sengiggiben (Paras Gunungsari). Ezen a piacon nem igazán járnak turisták, ez rögtön látszik is, mert hirtelen mindenki nekünk akart eladni mindent. A helyi piac jóval rendezetlenebb, zsúfoltabb és keszekuszább annál, mint a turisták által látogatott helyeken árusító bódék. Ezeken a helyeken egy tisztességes Köjál dolgozó helyben infarktust kapna, bár itt azért a tisztaság fogalma eléggé eltér az Európában megszokottól. A piacon hatalmas árumennyiség cserél gazdát. Az árusok imbolygó asztalkákon, a földön, ponyvadarabokon kínálják portékájukat. Gépi hűtés sehol sem áll rendelkezésre, de ez láthatólag senkit nem zavar. A színek és a termékek színkavalkádja egészen lenyűgöző. Peti szerint ez volt a legjobb lomboki élmény.  
Ezután Senaru és a vízesések felé vitt az utunk. Sajnos időközben ismét beborult az idő, elkezdett cseperegni az eső. Ekkor még fogalmunk sem volt róla, hogy jóval több vízben lesz részünk, mint amennyiért fizettünk.      

A park területén 2 nagy vízesés található, melyeket egy kicsi mesterséges barlang köt össze, amin keresztül a visszafelé vezető utat le lehet vágni. Az első vízesés átlagosan 20 perces sétával köves felületű lépcsőkön közelíthető meg, a második pedig még ezen túl kb. 30 perc alatt, de már jóval nehezebb terepen, meredek lépcsőn, sziklákon, kis patakon átkelve érhető el.      
Az első vízeséshez a túravezető szerint 335 lépcsőfokot kell megtenni. Túravezetőt egyébként nem volt kötelező fogadni, de úgy gondoltam, hogy ránk fér egy, mert ki tudja mennyire lesz nehéz a dzsungelterep. A vízesések a dzsungelben találhatóak, a természet itt elképesztően buja, a zöld megszámlálhatatlanul sok árnyalatában pompázik.    
Időközben kicsit elkezdett esni az eső, ezért még az indulás előtt mindketten esőkabátot öltöttünk. Ahogy egyre lejjebb értünk, ez egyre jobb ötletnek bizonyult. Míg a sziget többi részén nem volt sok turista, itt viszonylag sokan voltak, mert iskolaszünet miatt sok helyi gyerekcsoport is eljött ide kirándulni. Sajnos itt már rövid pihenőt kellett tartanunk a heves esőzés miatt, de egy idő után tovább indultunk a 2. vízeséshez, mivel csak nem akart abbamaradni az égi áldás. Sőőőőőt, az időjárás úgy akarta, hogy ne csak két, hanem rögtön megszámlálhatatlan vízesést lássunk, mert a lépcsőkön, domboldalakon patakokban ömlött a víz. Végül egy pataknál adtuk fel, és fordultunk vissza, mely eredetileg bokáig érne, de nekünk már térd feletti víznél kellett volna átvágni rajta, és a túravezető szerint kb. 30 perc múlva, amikor visszaérnénk, már ki tudja mekkora lesz. Sajnos emiatt az alagutas útlevágást sem tudtuk választani, mivel már ott is dagály volt. Időközben a völgyben haladó a kis patak is folyóvá nőtte ki magát, az első vízesés pedig háromszorosára duzzadt. Peti hősiesen végigjárta a nehéz terepet. Esőkabát ide vagy oda, bőrig áztunk, úgyhogy az autóban gyorsan átöltöztünk. Még szerencse, hogy a hindu templomok és mecsetek miatt több adagnyi pót száraz ruhát hordunk magunknál, az esetleges fürdőzési lehetőségek miatt pedig törölköző is volt nálunk.    
Hazafelé még meglátogattuk a legrégebbi lomboki mecsetet (Bayan Beleq). Ez egy nagyon egyszerű kis épületegyüttes, egyáltalán nem hordja magán a ma ismert mecsetek semmilyen jellegzetességét, mert épületek teljesen puritánok, nem alkalmaztak semmilyen díszítést, nincsenek tornyok, kupolák. Jáváról érkezik hozzájuk az imám évente egyszer, akkor pedig 4 napon keresztül folyamatosan imádkoznak. 
Sajnos a fehér homokos strandon a nagy eső miatt nem tudtunk fürdeni egyet, de legalább az autóból megcsodáltuk.      

Ezek után hazaindultunk. Mivel úgy terveztük, hogy hétfőn visszatérünk Balira, ezért lefoglaltuk másnapra a fast boatra a helyünket. Úgy döntöttünk, hogy ezúttal Padangbaiba utazunk. Egy helyi kis vendéglőben vacsoráztunk, otthon pedig összecsomagoltunk.

16. nap – január 30. (hétfő)

Reggel még gyorsan kinéztünk egy tengerparti szállást Padangbaiban, majd vártuk a fast boat cég kocsiját, hogy a közeli kikötőbe vigyen bennünket. Békésen reggeliztünk, majd egyszer csak megjelent a fuvaros, aki közölte, hogy előbb kell indulnunk, mivel mégsem Sengiggiből indul a hajónk, hanem vissza kell mennünk a bangsali nagy kikötőbe, ami kb. 1 órányira van a szállásunktól. Sebtiben összekaptuk magunkat, majd száguldottunk is a kikötő felé. Eredetileg 11-kor indult volna a hajónk, de valamiért itt már 11:30-as indulásról beszéltek. Sebaj, várunk, gondoltuk, de a hajó csak nem akart jönni. Az tuti, hogy a helyi erők nem szorongták agyon magukat, hogy merre járhat a hajó, vagy hogy informáljanak bennünket. Végül csak megérkezett a ladik, a beszállás azonban nem volt túl egyszerű, mert nem a mobilstégnél kötött ki a bárka, hanem a kikötő magasabb oldalán, ezért kb. 1,5-2 méterről kellett belevetődni valahogyan. Petit kérés nélkül is besegítették szerencsére, nekem meg annyi instrukciót adtak, hogy „jump”, vagyis nemes egyszerűséggel annyit, hogy „ugorj”. Ha látták volna, hogy általánosban micsoda gazella könnyedséggel ugrok át és meg bármit (távolugrás, szekrény- és magasugrás), szerintem rögtön tízen rohantak volna a segítségemre, de így csak a „mélybe” vetettem magam.     

Szóval miután gond nélkül feljutottunk a fedélzetre, indult is a menet. Ezúttal azonban jóval nagyobb hullámokkal találtuk szemben magunkat. Engem csak a mozgó horizont zavart, ezért miután becsuktam a szemem, már aludtam is, de Peti megpróbálta a tetemes fotómennyiséget szelektálni, ami mégsem bizonyult annyira jó ötletnek az ingyenes hullámvasutazás közben. Szerencsére kicsit több mint 2 óra után egészséges halványzöld arcszínnel már horgonyt is vetettünk Padangbaiban.  Azért jó volt újra szilárd talajt érezni a lábunk alatt. A kis falu rögtön elnyerte a tetszésünket. A szállásunk szerencsére kb. 200 méterre volt a kikötőtől, helyi fiúk segítettek a csomag cipelésében. Mivel a szállást nem foglaltuk le, csak kinéztük, ezért alkudozásba kezdtünk. Szerencsére szabad volt az óceánpartra néző szoba, úgyhogy viszonylag olcsón sikerült megkaparintanunk. Peti teljesen odavolt a kilátásért.  
Hamarosan elindultunk felfedezni a környéket. Kisütött a nap, ezért már a kikötőben fürödtünk egyet, majd tovább indultunk a helyi hindu templomok felé. Csodásan díszített ajtókat találtunk itt is, és a helyi Pura Payogan egy sziklába vájt kis elrejtett templomocska volt csodás kilátással.    
Ezután tovább indultunk. Egy tábla a „Blue Lagoon” felé invitált bennünket. A kék lagúna csábítónak tűnt, ezért követtük a táblákat, és hamarosan egy csodás fehér homokos, türkizkék vizű lagúnához érkeztünk, ahol csak néhány ember lézengett. Peti a habok közé vetette magát. Találkoztunk itt néhány magyarral is, Peti szerint valahol a közelben van egy magyar búváriskola. Sétálgattunk, fényképeztünk, élveztünk a nyugalmat és a partot. Peti nem értette, hogy lehet, hogy ennyire kevés helyit és turistát vonz a part. Egyébként az ökoturizmus hódít itt, ugyanis a partot szeretnék kimondottan szemétmentesen és tisztán tartani, aminek köszönhetően valóban egy kis édenkert várja az idelátogatókat.    
Esteledni kezdett, ezért visszatérünk a szállásra, majd éttermet kerestünk. Egy közeli helyen halvacsorát tartottunk: marlint és mahi-mahit ettünk, nagyon finom fogások voltak.  
Időközben már egyeztettünk Ketuttal, a taxisunkkal, hogy mi a következő napokra a tervünk, így ismét becsomagoltuk a holminkat, majd az erkélyen élveztük az óceán hangait, valamint a helyiek müezinjét.  

17.nap – január 31. (kedd)

Reggel viszonylag korán ébredtünk a halászok és a kakasok miatt, de Peti még szeretett volna pihenni. Reggeli közben még élveztük a csodás óceánt. Ketuttal 10 órára beszéltük meg a találkozót. Ketut eredetileg Ubudban él, de eljött értünk Padangbaiba, és mivel ez a sziget észak-keleti részén helyezkedik el, ezért a mai napon a sziget keleti felében kijelölt úti célokat látogattuk meg.  

Az első állomás a karangasemi vízi palota volt. Időközben csöpörgött az eső, de mindez nem csorbította a park és a palota szépségét. Az egyik medencében vésett köveken lehetett csodás szobrok közt végighaladni a medencén. Petivel mindketten végigjártuk a díszített oszlopokon. A másik medencében lótuszok, egy harmadikban vízirózsák (illetve most csak levelek) pompáztak. Számos szökőkút díszíti még kertet, melynek hangulata a növények miatt óhatatlanul is eszünkbe juttatja, hogy ezt a csodát a jó ízléssel megáldott uralkodó mellett a víz hozta létre. Sok érdekes és ijesztő szobrot is láttunk, melyek kidolgozása rendkívül aprólékos, de sajnos magyarázatot vagy leírást ezekről nem találtunk. A palotából kijőve állatokat pillantottunk meg. Némi aprópénzért cserébe fényképeket lehet velük készíteni, illetve alaposan szemügyre lehet őket venni. A helyi repertoárban egy bébi luwak cica (a híres és méregdrága kávé jövendő gyártója), egy fiatal leguán, kígyók, egy nappali életmódhoz szoktatott denevér és apró baglyocskák szerepeltek. A denevérlány rendkívül barátságos volt, az ujjunkat is megnyalta finoman.

Ezután folytattuk az utunkat egy helyi csokigyár, a Uforia Chocolate felé. Kóstolót kaptunk a gyártott édességekből. Sajnos éppen nem zajlott termelés, mert a folyamatok miatt ez a héten csak 2 napon figyelhető meg, de elmesélték a csokikészítés lépéseit, és megnézhettük a gyártóberendezéseket is. Egyébként a csokikészítéshez használt kakaóbab is Baliról származik. Nem hatalmas gyárépületre kell számítani, sokkal inkább egy kisebb kertben is elférő műveletsorról van szó. A gyárban kizárólag keserű csokoládét készítenek, és csak a Balin árusítják a termékeket.

Ezek után egy kis lazításra egy eldugott kis strandra, Pasir Putihba mentünk, mely a „virgin beach” nevet viseli. Nos, a helyet azért már felfedezték maguknak a turisták, de strand ebben az időszakban nyugodt, csak néhányan voltak itt. A partra egy köves út vezet le, ami bár nem túl hosszú, a helyiek motorokkal seperc alatt leviharzanak az érkezőkkel. Mivel nem volt olyan sok időnk, mi is kipróbáltuk a motorozást, kaptunk is rögtön a helyi árustól nyugágyat, a frissítő pedig mi is lehetett volna más, mint egy hatalmas kókuszdió. A part itt is fehér homokos volt, a víz pedig elképesztően tiszta. Gyorsan meg is mártóztunk. Már épp kifelé igyekeztünk, amikor hirtelen vihar támadt. Heves széllökések is érkeztek ezúttal, aminek néhány napernyő látta a kárát. Több fürdőzőt sem zavart a vihar és a mennydörgés, de mi inkább a helyi bárban vártuk meg a vihar végét. Az óceánon még kis forgószélfélét is láttunk, a szél vízködöt vont az óceán fölé. A part így is csodás látványt nyújtott. Miután az eső abbamaradt ismét motorosokkal felkaptattunk az emelkedőn, az én sofőröm ezúttal egy 10 éves kisfiú volt, Petié pedig egy tizenéves lány.

Hazafelé még meglátogattuk Tenganan falucskáját, amit ’Bali Agának’ is neveznek. Ez utóbbi arra utal, hogy ez az egyik legősibb balinéz település. A falu szerkezete egyedi, hiszen itt a különböző stílusú házakat sorban egymás után építették. Két sor húzódok, köztük pedig a különböző közösségi terek foglalnak helyet, melyek közt van házasság előtt állók találkozására szolgáló hely, házasok találkozására szánt találkozóhely, próbaterem stb. A helyiek kézművességből élnek, főleg kosárfonással, faragással és szövéssel előállított termékeiket árulják. A közösségnek sajátos ruházata és hagyományai is vannak: bivalyt futtatnak, tyúkviadalt néznek stb. A tyúkviadal egyébként több balinéz szertartás része. Ezek a békés segítőkész emberek valamiért élvezik, ahogy a szárnyasok egymásnak esnek. Az itteni madarak tolla eltérő élénk színűre van festve. A harc nem életre halálra szól, csupán megcsipkedik egymást, mi azért mégis részvéttel szemléltük a rövid bemutatót.

Ezek után Ubudba, Bali kulturális központjába utaztunk.

Ketut javaslatára az egyik ismerősénél szálltunk meg, aki Ubud belvárosában, a palotától mindössze 3 percre található. Eredetileg kicsit aggódtunk, hogy a központi elhelyezkedés miatt ne legyen hangos, de hatalmas belső kertben épült a szállás, melynek saját temploma is volt, így az utca zaja nem jutott át a falakon. A városi környezetnek itt az állatok is a részei, tehát a város zaja úgymond nem zavarta a nyugalmat, a falusi zajok viszont, mint a kukorékolás, már nagyobb kihívást jelentettek Petinek.

A vacsorát egy közeli étteremben fogyasztottuk el, ahol élő zene szólt. Majd kifáradva a sok élménytől nyugovóra tértünk.

Mást is megihlettek az általunk is kóstolt gyümölcsök. A cikkből többek között az is kiderül, hogy a gyümölcsneveket eddig rosszul írtam magyarul, mert a helyiek kiejtése alapján próbáltam levésni.  Az általunk evett sárkánygyümölcs belseje pedig nem fehér volt, hanem a céklánál még sokkal élesebb pink és lila közötti szín.