Kedves
Barátaink,

nagyon
sokan reagáltatok mailben, telefonon, a blogban, hogy folytatódjék a blog.
Köszönöm, írom tovább! (Nem ez volt a szándékom, de nagyon-nagyon jólesett,
hogy majd egy év után is ilyen sokan kíséritek figyelemmel Péter sorsát,
szurkoltok neki. Megerősít minket abban, amit mindig is gondoltunk, hogy Péter
egyénisége kivételes, minden támogatást, segítséget megérdemel, és szörnyű
igazságtalan az élettől, ami történt.

A blogstatisztika
szerint kialakult egy viszonylag stabil látogatói szám (hetente 600 – 650), de  ebből nem tudható, összességében ez hány olvasó
lehet, hiszen én is elég gyakran rákattintok. Érthető, hogy ennyi idő után
nehéz hozzászólni, nem is várom, viszont időnként az volt az érzésem, hogy egy
nagyon szűk kör nézi rendszeresen, naponta többször. Őket levélben is el tudom
érni, és lehet, hogy felesleges a folytatás. Arra például nem is gondoltam,
hogy azok is nézik, akik rendszeresen találkoznak Péterrel! Bocs!

(Egy
megjegyzés azoknak, akik azért nem tudnak írni, mert nem sikerül regisztrálniuk.
Én korábban egyszer sem regisztráltam, de a komment ettól függetlenül mindig
megjelent!)

A hét megint
elég sűrű volt idáig, de Péter kevesebbet panaszkodik a fáradtságra, és
kifejezetten jókedvű. Egyre többet próbál beszélni, igyekszik kerek mondatokat
összehozni. Útközben az OORI-ba  a
plakátokat, feliratokat olvassa és hangosan betűzi a rendszámokat. Tegnap az
úszásfoglalkozáson Katona Enikő Péterrel bemutatóórát tartott hallgatóknak. 

Holnap
elutazunk Ausztriába négy napra, ha lehet, onnan is jelentkezem, ha nem, akkor
utólag számolok be élményeinkről. A baleset óta most először megyünk Péterrel,
a családdal külföldre, próbálunk pihenni, kikapcsolódni.