Csaba Anikó: Kisfiam, bocs, nem egyeztettünk. De ez a hét, a baleset – a stroke hete mindig az év legnehezebb időszaka számomra, tele van HA-val. Tudom, hogy értelmetlen ezen morfondírozni, mégis már előtte is tele vagyok szomorúsággal, szorongással.
Három éve éppen barátokat hívtunk 29-én estére, készülődtünk, amikor 28-án éjjel jött az életünket megváltoztató  telefonhívás. Először izgultunk, hívtuk Harest, mert őt kérted, forró dróton voltunk a barátokkal, új ismeretlen ismerősökkel. És úgy nézett ki, minden rendben van. Azért a vendégséget lemondtuk. Este beszéltünk telefonon, nagyon jó volt a hangod, érdekes módon egyáltalán nem akadozott a beszéded, és az első kérdésed az volt, hogy vagytok? Teljesen megnyugodva készültünk lefeküdni, Linda és Zaránd azt mondták, arra várnak, hogy beszéljenek az orvossal. És telt az idő, de nem jött újabb telefon. Már majdnem hajnalodott, amikor Zaránd telefonált, hogy vegyünk repülőjegyet, mert stroke-t kaptál, lebénultál…
És elkezdtük szervezni az utazást, sokan segítettek, ezzel telt a vasárnap. December 1-én indultunk Hozzád. Életem leghosszabb és legszomorúbb útja volt, nem tudtuk, egyáltalán életben találunk-e, mire odaérünk. Egy kiskori fényképedet szorongattam, és imádkoztam, nem sokat beszéltünk egymással – ma apa hordja ezt a felismerhetlenségig töredezett képet magánál. Este érkeztünk meg Fortalézába, taxi és a Monte klinika. Aztán még pár nagyon hosszú nap, amíg kimondták, hogy túl vagy az életveszélyen, :-).
És azóta megyünk előre feltartózhatatlanul, minden nap közelebb kerülünk a célhoz, néha nagyobb, de általában apró lépésekkel, de haladunk! Hosszú idő ez a három év, annyi jó dolog történt velünk ez alatt az idő alatt. Megmutatkozott a család ereje, összetartása, sok új barátot szereztünk mindannyian. Az emberi és anyagi veszteségeinkről, csalódásainkról ritkán ejtünk szót, erre nem érdemes energiát pazarolnunk. Más dolgunk van. Sokat beszélünk apával arról, hogy milyen erős vagy, milyen példamutató az akaratod, a hozzáállásod, a kitartásod!
Azért teszek ide képeket, hogy lássuk, emlékezzünk, honnan indultunk három éve, és már hol tartunk. Az első kép a brazil klinikán készült, hazaindulás előtt, és most szombaton Laci babával sétáltam, amikor egyszer csak megjelentél az Opellel, egyedül, mosolyogva. Hihetetlenül jó érzés volt, megkönnyeztem (bár az utóbbi években ez nem esik nehezemre). És a fotók:

2008. december
2008.12.16. Fortaleza

2009.

2009. február, Böjte atya látogatása 2009 február, OORI 2009 05 11 Csaba acival, 2009 2009 június 2009 Surfbeach 2009 szeptember 2009 november, Keresztelő

2010.

2010 március, Az első gokart 2010 július, Surf 2010 szeptember, Születésnap 2010 november, Pölössel a Romkocsmában 2010 szept. Bringa 2010 december, Disznótor 2010 december, Agykontroll tanfolyam 2010 12 29 Áginál

2011.

2010  02 25 Tánc 2011 május, Ördögorom 2011 06 08 Ágival, Kórusfellépés 2011 Balatonsound 2011 Gábor Ironman, Nagyatád 2011 Etna 2010 10 01 Szüret Esztónál 2011 11 27 Gáborral 2011 11 27 Együtt, a család

A három év valójában nem is olyan sok, a brazil Firmo Dr mindig azt mondta, egy ember életében 3 – 4 év csupán egy pillanat, valójában nem számít. Igaza volt, egyetértek vele.

1 thought on “

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .