3 hétre indiánok – nászút Indiában

Horváth Zsuzsi:

3 hétre indiánok – nászút Indiában

Február 2. (szombat)

 Az indulásunk a szokásostól is nagyobb őrületben kezdődött. Talán az Indiáról olvasott hírek miatt több váratlan dologra akartunk felkészülni, amik persze csak részben valósultak meg, vagy egyáltalán nem. Az indiai MÁV ügyintézése is hasonló a magyarhoz… az elektronikus regisztráció sajnos ezért sikertelen maradt, tehát esélytelen volt a jegyszerzés előre. 

Ezúttal a Qatar légitársasággal utazunk Dohán keresztül.

Az ételt tekintve egyelőre az Emirates vezet nálunk, de a személyzet nagyon kedves, ebben talán jobbak. Az ügyfélszolgálattal viszont meggyűlik a bajom, hiszen az ingyenes transzfer szállást nemigen sikerül elintézni a visszaútra… sebaj, majd rossz kritikát írok róluk J (ez ördögi vigyor akart volna lenni).

Ezúttal Gábor és Gabó visz ki bennünket a reptérre az Anikó által csomagolt mennyei töpörtyűs pogácsa és fasírt társaságában – utólag is köszönjük, isteni volt minden! –, és „természetesen” bekísérnek bennünket, nehogy véletlenül mégis itthon maradjunk… J

De nem maradunk, a repülés és az átszállás is simán megy.

Február 3. (vasárnap)

 érkezés kora reggel Delhibe. A reptéren még téblábolunk kicsit, hiszen az e-vízumokat ellenőrzik, majd megkapjuk a kis pecsétünket az útlevélbe, lehet menni, ki merre lát max. 60 napig.

A reptéren vár bennünket a szállodával leegyeztetett sofőr egy eléggé szakadt járművel. Először azt hittük, még köd van, de hamar kiderül, hogy nem köd az, hanem masszív szmogréteg. Itt aztán elkél a maszk, nem kidobott pénz.

A szálláson pihenünk kicsit, majd próbálunk vonatjegyeket szerezni Agrába, Varanasiba és Kalkuttába (Kolkata). A szállás vezetője szerint este mindent meg tudunk beszélni.
Mivel már délután van, sok mindenre nincs idő. Jegyet kéne szerezni a Vörös Erődbe, ezért benézünk egy turista irodába. A jóember az egész utat átszervezné, de persze jegyet, amiért mentünk, nem kapunk. Nem adjuk fel, megyünk tovább, sajnos ezúttal már egy lehúzós társaság markába kerülünk, amit akkor még nem tudunk. Sofőrt kapunk, aki megveszi a jegyünket, és visz minket amerre kívánjuk. A palotánál hatalmas sorok kígyóznak, de ez a belföldi turistasor. Ha külföldi vagy, nem kell kivárnod, a 12x-es jegyár miatt soron kívül megveheted a belépőt. Sebaj, tanulunk a hibánkból, és a továbbiakban magunk intézzük a városon belüli utazást, mert úgy olcsóbb!

A Vörös Erőd gyönyörű, lenyűgöz bennünket. Az indiaiakat pedig, úgy tűnik, inkább mi nyűgözzük le, mert lépten-nyomon mindenki velünk akar képet készíteni… pénzt kéne érte kérni, akkor akár jövedelmezőre is kihozhatnánk az utazást J

A Vörös Erőd után már nagyon elfáradtunk, ezért csak Gandhi sírjához látogatunk még el. A sír inkább egy egész park. Nagy tisztelet övezi, de azért a helyiek szelfiznek is ezerrel a műemlékkel… Itt a szelfi azért némileg másként hat, mint a Taj Mahalnál.

Ezután hazatérünk, és leegyeztetjük a vonatjegyeket. Másnap 11-kor indulunk is Agrába. Taj Mahal, reszkess, jövünk! J

Február 4. (hétfő)

a helyi reggeli elfogyasztása után repesztünk is az új delhii vasútállomásra, ami szerencsére csak 5 percre van. Máris lecsap ránk az állomás egy hitelesített londinere, aki veszettül mutogatja a kis plecsnit a bicepszén, amin egy szám áll… persze egy vagyont kérne a két bőröndnél való segédkezésért, alkudozunk egyet, de azért beleegyezünk főleg, mert nem tudjuk, mennyit is kell cipekedni.

A vasútállomás inkább egy fedett parkhoz hasonlít. Emberek kisebb nagyobb csoportokban ücsörögnek a földön. Árusok és kéregetők, amerre a szem ellát. Két lábon járó pénztárcák vagyunk a helyiek szemében… ehhez azért hozzá kell szokni. Pénztárcák, akik egyben óriási fehér népek… a külföldiséget nehéz is lenne tagadni. De ha külföldi, akkor nyilván gazdag is vagy. Az itteni nagy átlaghoz képest pedig valóban.

Kb. 3 óra a vonatút Agrába, fél órát késik a vasszörny, ez még bőven belefér. Tuk-tukot fogunk, és már úton is vagyunk a szállásunk felé. A Zagra Hotel a Taj Mahalhoz felé vezető úton van. Inkább hostel, mint hotel, de a személyzet nagyon segítőkész.

Délután még tuk-tukra pattanunk, megnézzük az Agra Fortot. Ez talán valamivel díszesebb, mint a Delhiben található erőd. Ugyanaz a vörös homokkő az alapja. Lenyűgöző épület. Ismét több kép készül rólunk, mint a palotában. Tuti insta-sztárok vagyunk már, csak még mindig nincs profilunk, hogy mi is tudjuk. Manóba…

Vacsora helyszínt keresünk. Gondos mérlegelés után a szálláshoz közeli éttermet választjuk ki, aminek elég eklektikus a berendezése. Sehol sincs nagy forgalom. Zöldséges sült rizs a választott menü, mézes gyömbérteával… Meglehetősen hideg a nyitott étterem az esti órákban, de ez a helyieket nem zavarja. Általánosan 10-15 fok az eltérés a nappali és az éjszakai hőmérséklet között, ami azért jelentős (kb. 10-25 fok).

Az esték tehát csípősek, és mivel open-air a fürdőszoba, ezért az egész szoba meglehetősen hideg. Sebaj, kérésre kapunk egy hősugárzót. Megmenekültünk a fagyhaláltól, jár is egész este a kis vasszörny, bár Peti a vasszörny szuszogásától nemigen tud pihenni.

Sajnos a fényképolvasó adapter kábele tönkrement, ezért mostantól adapter/kábel vadászatba kell kezdenünk. Elég nehéz az ügy, mivel nem egy gyakori darabról van szó.

Február 5. (kedd): Agra

A szálláson reggelizünk, és felkészülünk a Taj Mahal élményére. A síremlék már reggel 6-kor várja a látogatókat, akik vagy a napfelkelte látványa, vagy a reggeli ima miatt érkeznek ekkor. Bár mi csak 11 felé érkezünk a helyszínre, egyáltalán nincs nagy sor. A hátizsákot kint kell hagyni, csak a válltáska jöhet be. Több kapun is be lehet jutni, mi a Keleti kapunál jutunk be. A férfiak és a nők itt is külön sorban állnak, a motozást ugyanis itt is a megfelelő tisztek végzik. Az iránytűs sípot kiszúrja az ellenőr, mutatja vadul, hogy bent nem használhatom… a bicska érdekes módon senkit nem zavar… Megígérem, hogy nem sípolok, vagy használom az iránytűt, úgyhogy bejutunk azért.

A Taj Mahal… nehéz szavakkal leírni. Beváltja a hozzá fűzött reményeket. Mind a négy oldalról egyforma. Ugyan Mahal „csak” a 3. feleség volt, dehát a kedvenc asszonynak kijár egy mutatós síremlék. A földi édenkert valóban, testet öltött szerelmi vallomás. Elvegyülünk a helyi turisták közt, és ismét kijut nekünk legalább annyi figyelem, mint magának a Taj Mahalnak.

Délután még van időnk egy kis kirándulásra, ezért először a Baby Taj-hoz száguldunk el a tuk-tukkal. Iszonyú a por és a szmog. A sportsál hasznosnak bizonyul a levegőszűrésben. A Baby Taj is egy csodás síremlék, ez is fehér márványból készült. Ezután tovább hajtunk a Mehtab Baghoz, ami gyakorlatilag egy üres park a Yamuna folyó szemközti partján, ahol a Taj Mahal a körülvevő két vörös homokkő mecsettel lehet megcsodálni. Jó-jó, nem is üres a park, vannak benne ültetett fapalántácskák. Rendkívül népszerű hely ez a jegyes fotózásokhoz. Ottjártunkkor is 3 párt követ fotósok egész hada.

A visszafelé út szintén nagyon zötykölődő, de ez engem nem akadályoz meg az elalvásban. Azért este egy gyors vacsi még belefér.

Február 6. (szerda): Agra

Mivel Peti viszonylag későn tudott elaludni, ezért nem keltem fel.

Én mára kirándulást terveztem egy másik világörökség helyszínre, Fatehpur Sikribe, az egykori Mogul birodalom fővárosába, és esetleg Sikandrába, de inkább hagyom Petit pihenni.

Dél körül jár, mikor Peti ébredezik, és persze le is szid, hogy miért nem keltettem fel… ha felkeltettem volna, akkor azt hallgathattam volna, hogy ő nem aludt… csak a szokásos 😀

Délután pihenünk a kertben, tervezzük az utazás további lépéseit. A kirándulásról lemondunk, hiszen este megy a vonatunk Varanasiba, nem szeretnénk lekésni. A várólistás jeggyel szerencsénk van, hiszen megerősítik, hogy volt lemondás, miénk a hely.

Indulás előtt még vacsorázunk a kedvenc, már jól bejáratott helyünkön. Ahol a mézes-gyömbéres tea rendre csodát tett a kis meghűlésünkkel.

Este elered az eső, ezért tuk-tuk helyett taxival megyünk az állomásra. Szerencsére egy nyugdíjas német csoporttal találkozunk, akikkel van vezető, így tudjuk, hogy jó vágányra és helyre álltunk be a felszálláshoz. 4 férőhelyes elfüggönyözhető kabinban vagyunk. Még egy indiai férfi az útitársunk. A női helyek tradicionálisan a felső fekhelyek, a férfiak pedig az alsó helyeket foglalhatják el, de azért van kivétel is. Sokat nem fogok mászkálni, az tuti J

Február 7. (csütörtök): Varanasi

Reggel ébredezünk a vonaton. Szerencsére nem volt légkondi, ezért nagyon kellemes idő volt. Én hatalmasat aludtam, Peti azért kevésbé kipihent. A szállástól megkaptuk az instrukciókat, hogy hogyan is juthatunk el a hotelhez. A szállásadó jelezte, hogy kiküld értünk valakit a Godowlia piachoz, mert onnan csak gyalog tudunk eljutni a kis sikátorokon át a hotelhez. Ránk köszön egy férfi, aki egy tuk-tukoshoz irányít bennünket, mint kiderült, ő csak „elrabolt” minket, mert közben megérkezik a valóban értünk küldött férfi, aki rövid vita után szerencsére visszaszerez bennünket. Hiába, a két lábon járó pénztárcákra vigyázni kell, mert lecsapják őket a tisztes indián állampolgárok kezéről…

Kultúrsokk és minden egyéb sokk ér minket nagyon hirtelen. A most zajló Kumba Mela miatt a szokásosnál is nagyobb a tömeg állítólag. Külön gyaloglósávok vannak kialakítva bambuszból. Rengeteg tehén és kecske mászkál az utcákon. A helyiek tuk-tukkal, motorral hangosan tülkölve vagy gyalogosan kiabálva próbálnak előre haladni. Szerintem itt a dudát kell a leggyakrabban cserélni a járműveken… nem is nyomják, inkább ráfekszenek, hadd szóljon… mintha segítene bármin is. Nincs aszfaltozott út. A vörös döngölt homokutak porzanak utánuk. Színpompás kavalkád, iszonyú hangzavar és tülekedés, amerre a szem ellát. Észnél kell lenni a színek és szagok zűrzavarában. A tolakodás és a furakodás Varanasiban még az eddigi indiai tapasztalatoknál is durvább. Az intim szféra itt nem jelent sok mindent.

A vendégház központi részen, az óvárosban, az Arany Templom közvetlen közelében a Manmandir Ghatnál található. A ghatok kőlépcsők, melyek végighúzódnak a Gangesz partján, kiemelt szerepük van a társadalmi és vallási élet eseményeiben.

A szállásra érkezve a tulaj már vár bennünket. Mivel tudja, hogy nászútra érkezünk, különleges szobát kapunk: bazáros hangulatú (vagy nekem elsőre az általános iskolai farsangok dekorációját idézte) narancs-fehér lufifüzér fogad bennünket. A szállás mögött beomlott a Gangeszre kivezető fal, ezért a ghatok felé kicsit kerülni kell. A gyors pihenő után el is indulunk felfedezni ghatokat. Tehén, saduk (szent életű emberek), fürdő emberek, halottégetés, szertartások, koldusok, színek, szagok, még több szín… India esszenciája itt mind megtalálható. A legszentebb város, ahol élni öröm, de ahol meghalni talán még örömtelibb, hiszen a temetés a Gangeszbe egyenesen a mennybe vezető út a hinduk számára. A Manikarnika Ghatnál napi 24 órában zajlik a halottégetés. Itt kegyeleti okokból nem szabad fényképezni, de a távolból és a folyóról engedik a képkészítést.

A Gangesz partjára néző teraszon vacsorázunk. Naplementekor pedig a Dashashwamedh Ghatnál kezdődik a minden nap lezajló ganga artii (vizet tisztelő) szertartás. A ghatok megtelnek helyiekkel és turistákkal. Pénzért cserében áldást kell vásárolni magadnak. Ha akarod, ha nem, a homlokodra mázolnak fehér és piros festékkel. Másodszor is áldásban részesítenének bennünket, hiába mutatjuk a már meglévő homlokfestést, de mikor mutatjuk, hogy nem fizetünk, mégis eláll ettől a jócselekedettől az ember.

A szertartásról próbálunk hazajutni… nem egyszerű. A sikátorokban könnyen elveszik az ember. Szerencsére a katonák a 2. számú kapu vagy az Arany Templom hallatán, mutatják bőszen az utat. Az úton minden sarkon áll egy katona, nem tudjuk, hogy ez a kiemelt időszak miatt van-e így, vagy mindig. A bazársoron helyi étkezdék, kelme árusok és szuvenír árusok sorakoznak mindenfelé. Szerencsére az első riadalom után a szálláshoz vezető utat is megtaláljuk.

Ki kell pihennünk a fáradalmakat.

Február 8. (péntek) Varanasi

Ezúttal hajókázásra indulunk. Előtte még egy gyors reggeli/ebédet azért elfogyasztunk. Szerencsénk van, az étteremnél rögtön jó áron bérelhetünk is egy hajót 2 órára, végigmegyünk a hídtól egészen az Assi Ghatig, ahol az Assi folyó találkozik a Gangesszel. Hozzánk csapódik egy idegenvezető fiú is. A helyi srác ismeri a várost, mint a tenyerét, lelkesen beszél Siva városáról, a helyről, ahol mindenki otthon szeretne lenni, de ez a kiváltság persze nem adatik meg mindenkinek.

A legérdekesebb történeteket persze az égető ghatnál halljuk. Akit itt égetnek el, annak a lelke egyenesen a mennybe jut. Az égetés előtt még egy rituális fürdőben részesítik a halottat. 4 fajta fából választhat a család pénztárcájához és kasztjához mérten, a legdrágább természetesen a szantálfa. Az alacsony rangúakat alul, a magas rangúakat felül égetik el. A halálban sem lehetnek egyformák.

A kisbabákat, terhes nőket és azokat, akik halálát kígyóméreg okozta, nem égetik el. Előbbi kettő esetében a gyermek virágot szimbolizál, amit nem égethetnek el, a kígyóméreg pedig nem kerülhet a levegőbe. Rájuk köveket erősítenek és a Gangesz közepén a vízbe dobják őket. A halottégetés során regisztrálják is a haláleseményt, tehát a helyieket a halál után akár már 1 órával is az utolsó szertartásban részesíthetik. Csaknem a teljes test elég, kivéve a tüdő és a szegycsont, de ezt a vízbe hajítják.

Kicsivel odébb pedig a hinduk a szokásos tisztálkodást végzik. Férfiak és nők is egymás mellett fürdenek. A nők a sáljaikkal igyekeznek takarni magukat. A helyieknek ez szociokulturális tér. Sokan itt találkoznak barátokkal, ismerősökkel, üzletfelekkel.

A ghatoknál szépen sorban végighaladunk. Siva városában is békésen élnek egymás mellett a muszlimok és a hinduk. Közben látunk palotákat, másik halottégető ghatot. Chai teával melegítjük fel magunkat.

Este az Arany Templomhoz megyünk. Az élmény elég ijesztő. A templomba szinte semmit nem lehet bevinni, mindent kis zárható szekrényekbe kell pakolni. Egy paptól ajándékot kell vásárolni Siva számára. Iszonyú sorok kígyóznak általában, de a turistáknak ezeket nem kell kivárni. 1-2 perc alatt zajlik a látogatás. Arany és ezüst kupolák, tülekedés, virágajándék Sivának és cserébe virágfüzér kerül a nyakba. A padló nedves, nincs idő körülnézni, a tömeg sodor magával. 2 perc. Az „adományért” cserébe rizst és egyéb apróságokat kapunk, amit otthon szétoszthatunk.

Hazafelé betérünk egy közeli étterembe. Finom vacsorát eszünk, és találunk egy adaptert a fényképezőgéphez, amelyről sajnos csak otthon derül ki, hogy nem megfelelő.

Február 9. (szombat): Sarnath – a buddhizmus bölcsője

Mivel még maradt egy jó fél napunk a továbbutazás előtt, ezért a buddhizmus fellegvárát is meglátogatjuk. Buddha a megvilágosodása után itt „forgatta meg a Tan kerekét”, és indította el az új vallást. Sarnathba tuk-tukkal jutunk el. A sofőrt a szállásadó szerzi. A Forma 1-ben lenne a helye. Cikázik, dudál, kiabál, hajt, mint a meszes. Majd egy órát tart az út, pedig nincs is csúcsforgalom.

A sofőrtől ekkor könnyes búcsút vennénk, mondjuk, hogy nem szükséges, hogy megvárjon minket, majd fogunk magunknak másik sofőrt, de marad, sőt, gardedámként kísérget bennünket. Ezt persze majd nem fizetjük ki.

Megnézzük a thai templomot, kolostort és kertet, ahol egy hatalmas Buddha szobor látható, a gigantikus Damekh sztúpát és kolostort, a régészeti múzeumot, ahol az Ashoka oszlop (4 oroszlánnal díszített oszlop) látható. Itt áll egy bodhi fa is, mely állítólag az eredeti Bodghayában található fától ered. A buddhizmus bölcsőjénél mi is megforgatjuk a szerencseharangokat.

Egy gyors ebédre még beugrunk egy helyi étterembe. Sofőrünk már indult volna vissza másfél órával ezelőtt is, de mi még elvitetjük vele magunkat 2 sztúpához, amiket Peti vett észre.

Visszaindulunk a megbeszélteknek megfelelően. Hazatérve ismét átrágjuk magunkat a piacon. Még nagyobb a tömeg mint az érkezéskor. Pont a délutáni csucsi kellős közepe. Sebaj, csak a tuk-tukig kell eljutni a piac központi részéig. Meg is van, de icipici a jármű… a csomagok rendre a tarkónkat verik. Elég hosszúnak tűnik az út, és sajnos ezúttal a távolabbi állomásról (Upadhaya) indul a vonatunk.

Ezúttal a férfiaknak fenntartott magasabb osztályú VIP váróban várakozunk. Én is bemehetek, de mosdóba át kell mennem a női váróba. A vonat késik kb. fél órát. Ezúttal nincs szerencsénk, a fülkében iszonyatosan erős a légkondi… az összes ruhánk is kevés lesz a komfortérzethez. A vonatkocsi több mint fele köhög, mégis úgy fest, csak engem zavar.

Február 10. (vasárnap): Kolkata

A legrosszabb vonatút volt számomra egész életemben a mostani. Fájó fejjel és torokkal ébredtem, mert a légkondi kb. 15 fokra hűtötte a kabint. Törölközővel sikerült valamelyest betömni, de addigra már jégkockává fagytam. Azt a légkondi őrületet sosem fogom megérteni…

Ez a város egészen más világ. Erőteljes koloniális jegyeket hordoz magán. A sofőrök kevésbé fekszenek rá a dudára, inkább célszerűen használják… az európai gyakorisághoz képest persze még mindig jóval gyakrabban J

A kicsit domború hátú sárga taxik és a környezet időnként Kubát juttatja eszünkbe… Kubát cseréltük le Indiára a nászút kiválasztásánál, ezért ennek kicsit örülünk.

A szálláshelyen lepakolunk, kicsit pihenünk, és indulunk is Kolkata felfedezésére. A Victoria Memorial az első állomás. Kicsit lesokkol bennünket a sor, de a sofőrnek szólunk, hogy vigyen minket szépen a kapuhoz. A titok itt is ugyanaz, a 17x-es árú belépőjegyért cserébe csak kicsit kell tülekedned, de ha világítasz az éjszakában a bőrszíneddel, akkor szétválik a nép előtted, akár a Vörös tenger. Egy másik európai társaságnak is megvesszük sebtében a jegyet, és már bent is vagyunk. A parkban sokat ücsörögnek. Rengeteg az indián turista. Megcsodáljuk a kertet, majd a folyópartra sietünk, hogy a naplementét a vízről csodálhassuk meg. Még pont időben találunk egy hajót, és már hullámzunk is.

Már a Victoria Memorialnél is az volt az érzésünk, hogy csak randizó fiatalokat látni, amerre a szem ellát. Mindenki gyönyörű, pompás színű szárikban tündököl. A lányok mellett a fiúk is kitesznek magukért, hiszen rajtuk is szép ruha virít. A ghatoknál ez az érzés csak felerősödik bennünk. Fiatal szerelmesek áradata hömpölyög ide-oda. Mint kiderül, ünnep van, nincs ez azért mindig így. Indiának elvitathatatlan tartalékai vannak a fiatalokat illetően. A hazai/európai viszonyokhoz képest itt a fiatalok a helyiek szerint 20-21 évesen házasodnak, és jöhetnek is a lurkók. Nyilván senki nem aggódik, hogy hogyan nevelik majd fel a gyerkőcöket, hiszen a társadalom olyan jelentős része él nyomorban, hogy ez az alaphelyzet.

Hazafelé a szállás előtt Saddamba, egy helyi muszlim fiúba botlunk, aki amolyan indián életművésznek tűnik. Saddam sosem járt iskolába, mégis folyékonyan beszél 7 nyelven, köztük japánul és angolul. Egy utcai sütődébe visz minket, ahol mennyei csirkés-tojásos tekercset eszünk. És a sok kutyus után itt látjuk meg az első indiai cicukat.

Igazából itt csak egy gázláng elegendő ahhoz, hogy sütődét nyiss, nagyjából bárhol, ahol egy talpalatnyi helyet talál az ember. Az emberek maguknak is sütnek akár a lépcsőfordulóban, mint pl. a szállásunkon, akár a legkoszosabb kis sikátor szegletében.

Alaposan sikerült megfázni a vonaton, ezért minden módon igyekszem kúrálni magam. A magunkkal hozott NeoCitranhoz viszont nem is olyan egyszerű „turisták” számára is iható forralt vizet szerezni, de hála a tulajdonos telefonos közreműködésének, sikerül. A recepciós fiúk csak 1-2 szót beszélnek angolul. Szupersegítőkészek, de a kommunikáció azért nehéz. A szálloda egyébként egy hatalmas épületben van, aminek mindössze az egyik szintje tartozik a szállodához, a többi szinten más-más elnevezésű szállások és magánlakások vannak.

Mivel a nyugat-bengáli állami turisztikai irodával nem sikerült felvenni a kapcsolatot, hiszen vasárnap zárva volt, korábbi e-mailekre pedig nem válaszoltak, ezért írtunk a Trip Advisor szerinti összes Sundarbanra utat szervező cégnek. A Sundarban Eco Tourism cég válaszolt is, az árak tekintetében viszont 2 e-mail között is jelentős eltérés mutatkozott (a weboldalon meghirdetett árhoz képest egyszer a dupláját ajánlották mondván, hogy a külföldieknek drágább a belépőjegy, ami a korábbi tapasztalatok alapján igaz is lehetne, de ez, gondolom, szerepelt volna a honlapon, egyszer pedig csak egy kicsit drágábbat… úgyhogy gondoltuk, hogy majd fizetünk, amennyit jónak látunk.).

Február 11-12. (hétfő-kedd): Sundarbani tigrislesen

Reggel az Indiai Múzeumhoz igyekszünk, hogy a megbeszélteknek megfelelően felvegyen bennünket a sofőr. A bőröndöket a szálláson hagyjuk, csak 1-1 hátizsákkal megyünk. A múzeum előtt találkozunk a német Johannával, aki egymaga érkezik, valamint Dannel és Rogussal, akik az Államokból érkeztek. Pontosabban Rogus eredetileg Indiából származik, ezért ő segít bennünket a kommunikációban.

Egy 7 fős személyautó jön… kicsi a csoport. A sofőr nem egy beszédes alak, gyakorlatilag egy kérdésen kívül, hogy kell-e valakinek wc-re menni, nem hallunk tőle egy szót sem.

Az út során megcsodálhatjuk a gazdálkodó indiánokat. Kolkata és Sundarban között gyakorlatilag csak rurális terület van, ahol mezőgazdasági termelés zajlik.

3 órát zötykölődünk az autóban, mire megérkezünk egy kikötőhöz. Át kell kelni egy folyón, hogy a szigetre juthassunk. Egy kizárólag erre specializálódott hajóval kelünk át. Nincsenek rajta ülések, csak egy egyszintű állófelület, de 3 perc alatt meg is érkezünk. A szigeten egy út vezet körbe, ami nagyon keskeny, a legnagyobb helyi autóval haladunk a szállás felé, ami önmagában is alig fér el az úton, de persze egy tehéncsorda, tuk-tuk, hindu istenszobrot körbehordozó helyi csoport rendre leszorít még bennünket. Egy fiatal fiúcska lesz a vezetőnk a túra során, aki megcsodáltatja velünk Rabindranath Tagore szobrát és az elhanyagolt épületet, amelyben állítólag egy éjszakát töltött. Majd egy állítólagos portugál felfedező, Danial Hamilton házát is szemügyre vesszük. Szerencsére több nevezetesség nincs a szigeten J, így ezután már a szállásra megyünk.

Az ebédig van egy kis pihenőidő. A szállás egy rendes kis panziószerű épület, amely előtt tákolt bodegák állnak, mint kiderül, ez a helyi személyzet konyhája és lakhelye. Az ebéd nagyon kiadós, de sajnos pechünkre kevésbé kívánatos, mert a helyi curry csíp piszkosul.

Ebéd után szabadprogram… ez nem szerepelt az eredeti tervben, gondolom, nincs autó, aki fuvarozzon bennünket. Petivel felkerekedünk, hogy felfedezzük a szigetet. Rengeteg gazdátlan kutya mindenütt. Hozzánk is szegődnek a sétánk alatt. A helyiek gondosan művelgetik a kertjüket. Látszik, hogy ebből és a turizmusból élnek kizárólag.

Naplementés hajókázásra indulunk. A fények csodásak. Estére itt is erősen lehűl a levegő. Jól jönnek a bepakolt pulóverek. Általában 2-3x akkora zsákkal indulunk, mint a többiek, de eddig mindig jól jött a nagy cucc J A helyi halászok a nemzeti park területén is halászhatnak. Ez a munka sem egy életbiztosítás, mert vagy egy tigris, vagy egy krokodil olykor prédának nézi a dolgos embert.

Estére énekes-táncos műsor van napirendben. Nagy meglepetésünkre nem mi megyünk a műsorhoz, hanem az jön hozzánk a kertbe. Estére itt is lehűl, de beöltözünk, jöjjön, aminek jönnie kell…

Helyi színekbe öltözött csoport fogad bennünket. Énekesek és táncosok törik meg az esti csendet.

Az egyik dal a nehéz sundarbani életről szól: Az énekes apját tigris, anyját krokodil ragadja el a dal szerint. Egy másik dalban pedig a férj győzködi jó hosszan az asszonyát, hogy készítsen neki levest… szupernehéz feladat rávenni erre a jóasszonyt, mert a dal vagy 10 percig tart J

Az előadás kicsit műnek hat, de a szereplők komolyan veszik a meglehetősen gyér számú néző ellenére. Az indiai Rogust kérdezzük néhány dologról: a bengáli nyelvet ő már nem érti. Az indiánok nagy része sem érti egymást, nekik max. az angol a közös nyelv. Hatalmas az ország, sok a nyelv és a dialektus. Azt már többször hallottuk, hogy a helyi nyelvben nem szereplő szavakat egyszerűen az angolból pótolják. A helyi srác szerint a dalok teljesen autentikusak. Rogus szerint az egyik dal egy mostani bollywoodi klasszikusra hajaz, úgyhogy nem tudjuk, mennyire autentikus, vagy ki koppintott kiről  JJJ

A nemzeti parkban egyébként tilos a szemetelés. Ez India tüdeje az idegenvezető szerint. A világ legnagyobb összefüggő területű mangrove erdője is itt található, több mint 100 mangrove fajjal. Az erdő számos madárfajnak is otthont ad. A hangosbemondón, ami a szigeteken át szól, a tegnapi dalokat idézi… az állatok biztosan remekül tolerálják ezt a fajta zajt…

A tigrisek főbb tápláléka a pöttyös szarvas és a vaddisznó, és természetesen az ember, aki amúgy a legkönnyebb préda. A tigris mindig hátulról támad, az ember pedig lassú is, és nem is túl éber zsákmány. A tigris és a krokodil mellett még egy vezető halálok van ezen a területen: a kígyó, ami a fákról támad. Szóval az életbiztosítás ezeket az eseteket itt nemigen fedi le.

 

Másnap reggel 8.30-ra volt meghirdetve az indulás és hajón elfogyasztott reggeli. Programváltozás: reggeli a szálláson. Isteni az indiai felfújt kenyér, ezúttal mindenki bőszen falatozik. Majd útra kelünk a szigetek, a mangrove erdő és a tigrisek felé.

A nemzeti parknál várni kell az engedélyekre. Valamiért nem csak az útlevélre, hanem a vízumra is szükség van a bejutáshoz. Várakozás közben majmocskákat és varánuszokat nézegetünk.

A csoport kap is egy helyi idegenvezetőt. Most nincs szezon, átlagosan mindössze 25-30 csoport érkezik. Szezon idején ennek több mint a duplája, ami miatt a tigrisek sokkal „szégyenlősebbek” állítólag. A tigrisek láthatósága egyébként meglehetősen ritka. A mi kis túravezetőnk, aki 5 hónapja dolgozik itt, mindössze 7x látott… szóval inkább szerencse kérdése és sasszemé persze J

Felmegyünk egy megfigyelő toronyba is, a zsákmány őzike és vadmalac hívogatja a tigrist, de mindhiába… L

Ezután hajóra szállunk, és a szigetek között utazgatunk. Egyelőre apály van, amikor nagyobb eséllyel tartózkodnak a parthoz közel az állatok. Sajnos a százhuszonvalahány tigris egyike sem akar nekünk páváskodni.

Delfint viszont látunk a távolban. A túravezetőnk imádkozik Bonbibihez, a park istenéhez, hogy láthatóvá tegye nekünk a tigrist, de sajnos Bonbibi ezúttal mással van elfoglalva.

Az egész napot hajón töltjük, ebédet is itt kapunk. A flóra és fauna csodálatos, rengeteg a madár és buja a környezet. Sajnos időközben megindul a dagály is, amikor az állatok inkább a szigetek belseje felé mozognak, így egyre fogy az esély.

Délután 4-kor véget és a hajókázás, indulunk vissza a szállásra a csomagokért. Ismét ugyanaz a sofőr vár bennünket. Jó háromórás út után visszaérkezünk a kiindulási helyre, és enyhén elcsigázottan igyekszünk vissza a hotelbe.

Este Saddam már a szállásnál vár bennünket, csiszolni szeretné az angol tudását. Ismét a múltkori „kertvendéglőbe” megyünk, jöhetnek a csirkés-tojásos tekercsek. Másnap Saddam akar elvinni bennünket városnézésre.

Február 13. (szerda):

Az összepakolás után magunk indulnánk felfedezni a várost. Majdnem egy teljes napunk van, hiszen csak este 9-kor indul a gépünk Goára.

Az ajtón kilépve Saddam „barátunk” már ott téblából. Szívesen segít nekünk megszervezni a mai városnézést. Először egy utcai árusnál grillszendvicset eszünk, majd ismét megpróbálunk kártyaolvasót szerezni a Canon fényképezőgéphez. Egy utcában akár 4-5 Canon/Nikon bolt is van. És kb. a 26. üzletben végre nem csak ámuló tekintetekkel találkozunk, mert MEGVAAAAN!!! Éreztem, hogy a 26. üzlet lesz a nyerő!!! JJJ

Most már lehet fotózni újra bőszen!

Saddam még eszik egy momót (kínai gombóc), mi pedig iszunk egy chai teát, és meg is érkezik a sorfőrünk. Útnak is indulunk a virágpiac felé. A színpompás és rendkívül nyüzsgő piac a Howrah híd lábánál található. Zöldség, gyümölcs és megszámlálhatatlan virág keresi új gazdáját. A piac pezsgő társasági élet központja is. A hindu szertartásokhoz és felajánlásokhoz szükséges virágfüzérek paradicsoma ez. Nagy a tülekedés. A hídon átkelünk. A ghatok itt is „közfürdő” szerepet is betöltenek. Csak a hinduk tisztálkodnak a folyóban. Saddam szerint a muszlimoknál ez egyáltalán nem szokás.

Ezután útnak indulunk botanikus kert felé. A park levegője sokkal tisztább, mint a városé, sok csodás fa nődögél itt. A legnagyobb kuriózum az óriási szent Banyan fa, ami több mint 250 éves, 3772 gyökérkinövése van (az elágazások a földbe gyökereznek közvetlenül) van, és aminek a kerülete meghaladja a 486 m-t. A fa inkább hasonlít önmagában egy teljes erdőre.

A kert után megcsodáljuk a St. Paul katedrálist a Victoria Memorial mellett. Calcuttai Teréz anyát nagy tisztelet övezi. Erre nagyobb a katolikus vallású lakosság aránya is.

Utána autóval végigkocsikázunk az egykori kínai negyeden, ami ma már csak a rendkívül sok kínai étterem miatt tűnik kínainak, hiszen a legtöbb kínai lakos már korábban, az új migrációs útvonalak megjelenésével együtt elhagyta a várost a még a 20. században.

Van rémület is, mert az iszonyatos dugóban 1 órás késéssel indulunk a reptér felé. Szerencsére belföldi járatról van szó, ahol a check-int csak 45 perccel indulás előtt zárják, de így is végig izgulom az utat. Saddam még szerzett vacsit indulás előtt, amit Peti a kocsiban meg tud enni.

A reptéren kicsit aggódunk a túlsúly miatt, de a személyzet nem foglalkozik vele. Sikeresen elértük a gépet. Egy lábon és taxin kihordott infarktus után ez nem kis teljesítmény J

Este IndiGo légitársasággal utazunk Goára. Ez egy fapados indiai cég, bár az árak azért nemigen fapadosak, inkább csak a kiszolgálás… ugyanis kérésre vizet kaphatsz, de semmi más nem jár a 2 óra 45 perces útra.

A csomagokat hamar meg is találjuk, kint pedig vár minket a szállással előre leegyeztetett taxi. A Blue Lagoon Resort éjszaka mintegy másfél órányi útra található a reptértől. Az utolsó 3,5 km-en már csak döcög a kocsi, mert itt már nincs kiépített út, csak vörös homokkőbe vájt keskeny nyomvonalak. Normál taxi nem is hozza el az utast eddig, ezt a szakaszt gyalog kell megtenni, ha nem szervezett kocsi várja az embert.

A tenger moraja már messziről hallatszik. Premium Sea View házikót választottunk, ami kb. 10-20 m-re van a tengertől. A nagy sötétben óvatosan botorkálva keressük az utat, mert a világítás inkább dísznek van. Szerencsére a csomagokat a hős sofőr és recepciós hozza be.

Február 14.: Ébredés Goán, a paradicsomi Cola beachen… J

A szerelmesek napját hosszú pihenéssel kezdjük. Mivel tegnap éjjel 3-kor érkeztünk meg, ezért fél 12-kor indulunk csak reggelizni. És igen-igen-igen… a hőn áhított banános palacsinta ezúttal már ott figyel az étlapon! J

Ki is próbálom gyorsan J

Peti kicsit felfedezi magának a tengert, és az erős hullám elragadja az egyik uszonyát… ennyi volt… báj-báj békatalp. Megutaztattuk rendesen, hogy aztán elnyeljék a habok.

A szállás a nevét onnan kapta, hogy közvetlenül a tengernél egy kis lagúna is húzódik. Nagyon idilliek a két parton található kis nyaraló bungalók. A lagúna vize sokkal hidegebb, mint a tenger.

Itt nem érvényesek az Indiában egyébként fontos öltözködési szabályok. Itt még az indiaiak sem tartják be azokat. Strand = fürdőruha, sort, trikó, nyári ruha…

A tengervíz isteni meleg. Délután hullámzunk a habokban.

Február 15.: A békatalp visszatér

Pihenéssel töltjük a mai napot is. Kicsit felfedezzük a lagúnát, ezért kenut bérlünk. Goán nem túl népszerű (még…) a SUP, ezért kénytelenek vagyunk beérni egy műanyag kenuval. Peti persze ebben is feláll, mert az egyensúlyt nem lehet csak úgy ülve fejleszteni. Megszületett az álló kenu, de a világ valószínűleg erre a találmányra még nincs felkészülve igazán. Főleg, hogy Petinél is viszonylag gyors borulás lett a vége… Azért rendeltetésszerűen is használjuk a kis lélekvesztőt, de alig negyed óra után nagyon sűrűvé vált a növényzet, ezért vissza is forduljunk.

A lagúnából átmegyünk a tengerbe. Ismét hullámzunk a meleg habokban, de nagyon erős a hullámzás, a lábamat meg is kapja kicsit homok, ahogy kisodor a partra az ár… Jobbnak látjuk befejezni mára. És út közben megtörténik, amire nem is számítottunk… hazatalált a békatalp… a tenger elvette, kicsit megcsócsálta, de visszaadta… Peti ismét lehet halacska. Holnap is kijövünk, és akkor az én hajgumimat várjuk vissza, hátha…

Visszaindulunk, hogy használatba vegyük az elsősegély dobozt a harci sérüléseimre, ha már magukkal cipeltük ezt az óriási málhát, amit szupergondoskodóan sikerült iszonyatosan nagyra összeállítanom, kb. fél Indiát elláthatnánk belőle… Kenek és fújok magamra mindent, most már tuti megérte elhozni… fertőtlenítő, aloe vera felváltva, csinos ragtapasszal lefedve. Talán megmaradok, holnapra kiderül.

Február 16.

Ezúttal is a tenger morajlására keltünk, úgyhogy a Survivor ehhez képest kutyafüle… A hullámok már türelmetlenül várnak bennünket. Mivel a szállást nem tudtuk lefoglalni a Bookingon hivatalosan csak az első 2 napra, ezért most várjuk, hogy melyik szoba szabadul fel. Szerencsénk van, maradhatunk a prémium kilátású szobánkban J

Nekiállunk szervezni az utolsó 4 napot. Repülőjegy nézegetés. Végül Amritsar (Punjab) mellett döntünk. A repülőjegy vásárlás majdnem sikeres: a kártyáról levonták a pénzt, de a társaság szerint sikertelen a fizetés… Remek, ismét levelezhetünk naphosszat egy indiai ügyfélszolgálattal. Van már benne gyakorlatunk, de valahogy most sem megy simábban.

Én ma pihentetem a sebet, Peti pedig úszkálhat kedvére, de persze csak úgy, hogy a partról azért lássam J

Azért itt is ér minket dráma: nem kapni pl. kókuszdiót… mert senki nem mászik fel a fára a termésért, pedig ott mosolyognak a fán 😀

Február 17. (vasárnap)

 a mai kihívás: még mindig repjegyet foglalni Amritsarba. Valóban kihívás, mert valamiért a PayPal, a virtuális és a normális bankkártyát is elutasította a Goibibo csodás rendszere. A legtöbb indiai belföldi közlekedéshez szükséges, hogy indiai telefonszáma legyen az embernek, ha ezzel nem rendelkezik, akkor jöhetnek a közvetítő oldalak, mint a Goibibo… Egy korábbi repülőjegy törlés kapcsán már kb. 1000 e-mailt váltottunk…

Sebaj a 15. alkalomra már sikerült is, remélhetőleg a 2 sikertelen foglaláshoz kapcsolódó levonást mielőbb visszakapjuk.

Mivel telefonelérhetőség a parton nincs, ezért az utaláshoz kapott biztonsági kódért fel kell szaladni a magasabban lévő parkolóba, és ott, ha sikeresen megtalálja az ember a megfelelő negyed négyzetméternyi helyet, már meg is van a hőn áhított kapcsolat és az sms J

Délután még ringatóztunk kicsit a habokban, hogy kipihenjük a fáradalmakat.

Az este ezúttal egy hangyányit hűvösebb volt.

Február 18. (hétfő): az utolsó teljes napunk ebben a paradicsomban L

A ringatózós fürdés után ma az apályban felfedező körútra indulunk. Így megnyílnak a kicsit távolabb lévő, teljesen üres partok is J

Peti átlagosan négyszer megy úszni egy nap. Én sokszor csak a partról figyelem. Bár nincs sok turista, szerencsére folyamatosan jelen van két vízi mentő, aki őrködnek szigorúan vagy kicsit elfekszenek az őrtoronyban. Az eseménytelenség miatt valóban nehéz lehet fenntartani a figyelmet.

2 lány kagylót és csigát szed. Akiket kisodort az apály, mind a fazékban végzi… Egyikük szép száriban mászik fel-le a sziklákon J Tengeri uborkáktól hüledezünk J

Peti ügyesen mászik a sziklákon, egy kis segítség kell csak a meredekebb/szűkebb pontokon.

Visszatérünk a búcsúvacsorára. Peti végigette már az étlapot, de azért még mára is talál valami helyi finomságot.

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..