Csaba Anikó: Kisfiam, bocs, nem egyeztettünk. De ez a hét, a baleset – a stroke hete mindig az év legnehezebb időszaka számomra, tele van HA-val. Tudom, hogy értelmetlen ezen morfondírozni, mégis már előtte is tele vagyok szomorúsággal, szorongással.
Három éve éppen barátokat hívtunk 29-én estére, készülődtünk, amikor 28-án éjjel jött az életünket megváltoztató telefonhívás. Először izgultunk, hívtuk Harest, mert őt kérted, forró dróton voltunk a barátokkal, új ismeretlen ismerősökkel. És úgy nézett ki, minden rendben van. Azért a vendégséget lemondtuk. Este beszéltünk telefonon, nagyon jó volt a hangod, érdekes módon egyáltalán nem akadozott a beszéded, és az első kérdésed az volt, hogy vagytok? Teljesen megnyugodva készültünk lefeküdni, Linda és Zaránd azt mondták, arra várnak, hogy beszéljenek az orvossal. És telt az idő, de nem jött újabb telefon. Már majdnem hajnalodott, amikor Zaránd telefonált, hogy vegyünk repülőjegyet, mert stroke-t kaptál, lebénultál…
És elkezdtük szervezni az utazást, sokan segítettek, ezzel telt a vasárnap. December 1-én indultunk Hozzád. Életem leghosszabb és legszomorúbb útja volt, nem tudtuk, egyáltalán életben találunk-e, mire odaérünk. Egy kiskori fényképedet szorongattam, és imádkoztam, nem sokat beszéltünk egymással – ma apa hordja ezt a felismerhetlenségig töredezett képet magánál. Este érkeztünk meg Fortalézába, taxi és a Monte klinika. Aztán még pár nagyon hosszú nap, amíg kimondták, hogy túl vagy az életveszélyen, :-).
És azóta megyünk előre feltartózhatatlanul, minden nap közelebb kerülünk a célhoz, néha nagyobb, de általában apró lépésekkel, de haladunk! Hosszú idő ez a három év, annyi jó dolog történt velünk ez alatt az idő alatt. Megmutatkozott a család ereje, összetartása, sok új barátot szereztünk mindannyian. Az emberi és anyagi veszteségeinkről, csalódásainkról ritkán ejtünk szót, erre nem érdemes energiát pazarolnunk. Más dolgunk van. Sokat beszélünk apával arról, hogy milyen erős vagy, milyen példamutató az akaratod, a hozzáállásod, a kitartásod!
Azért teszek ide képeket, hogy lássuk, emlékezzünk, honnan indultunk három éve, és már hol tartunk. Az első kép a brazil klinikán készült, hazaindulás előtt, és most szombaton Laci babával sétáltam, amikor egyszer csak megjelentél az Opellel, egyedül, mosolyogva. Hihetetlenül jó érzés volt, megkönnyeztem (bár az utóbbi években ez nem esik nehezemre). És a fotók:
2008. december
2009.
2010.
2011.
A három év valójában nem is olyan sok, a brazil Firmo Dr mindig azt mondta, egy ember életében 3 – 4 év csupán egy pillanat, valójában nem számít. Igaza volt, egyetértek vele.
