Péter az alábbi levelet küldte Brazíliába három orvosnak, akik kezelték (Péter diktálta, Ági fordította):
lassan 2 év és fél év telt el a baleset óta.
surföztünk, tavaly is és idén is.
kicsit kiteoztunk.
biciklizek, egyensúly, emelkedő és lejtő.
logopédia: akikkel naponta beszélek, azok is észre veszik a folyamatos fejlődést.
agykontroll, titok,
köszönök mindent!
fotók, videók a blogon és a Facebook-on (Peter Csaba)
Dr. Marco Foltran, aki végig ott volt a kórházban, ő kísérte haza Pétert azon a hosszú, szörnyű úton, ezt válaszolta:
Dear Peter and family, I am quite happy about your recovery. When I see your videos, it gives me a very good feeling and reminds me why I wanted to be a doctor in first place. I really wish you all the best and thank you for sending these lessons of life. I always comment your anchievements with nurses and physiotherapists involved in your treatment at the hospital and for many years in the future you still will be known as the „miracle boy”. All the best!!!
Nem lehet nem „beleborsózni” …, aztán meg muszáj egy hatalmasat mosolyogni! 🙂
Csak így tovább!:-)
Miracle boy!
Te tényleg egy csoda vagy! Hogy eszedbe jut levelet írni, beszámolni mindenről ami veled történt, fantasztikus!Igazából amit anyudék annak idején az orvosokról és ápolókról meséltek tulajdonkép érthető, hisz teljes odaadással foglalkoztak veled amit itthon sajnos nem tapasztaltok.
Maradj ilyen gazdag lelkileg.
Szeretettel Palkó Judit
Minket is meghatott Foltran Dr. levele. Felemlegettük, milyen sokat segített az ottani orvosok, ápolók hozzáállása. Talán az volt a legalapvetőbb különbség, hogy ott az orvosok, a nővérek nem féltek kimutatni az érzelmeiket, nem viselkedtek távolságtartóan. Sőt. Ott sem hazudtak. Megmondták az igazat, de velünk szurkoltak, együtt számoltuk a napokat, órákat a krízis alatt, velünk örültek a jó híreknek, a javuló, reményt keltő CT- eredményeknek. Itthon többféle magatartással találkoztunk, kaptunk és kapunk a mai napig is nagyon sok segítséget! Persze az ember már csak ilyen, azok a szavak, mondatok beleégtek az agyunkba, amelyek fájdalmat okoztak, értelmetlenül, feleslegesen hangzottak el.
Az eltelt idő alatt sok orvossal, nővérrel és terapeutával találkoztunk, a többség segítőkész, empatikus, együtt örülünk az elért sikereknek. Olyan is van, aki a kezdetektől fogva önzetlenül segít, foglalkozik Péterrel! A közelmúltban sajnos ismét a Fiumei úton, az Intenzív osztályon jártam, beteglátogatóban. Beszélgettem a nővérekkel, említettem, hogy a szörfös fiú édesanyja vagyok. Nemcsak hogy emlékeztek rá, de rögtön érdeklődtek, hogy van, hol tart Péter, az osztályos nővér kiült velem a padra fényképeket nézegetni.
Anikó!
Jó azért olyat is hallani, hogy nálunk is van aki hivatásának tekinti a munkáját, ne csak robotnak. Pedig tudjuk, hogy nekik sem könnyű.
Jó volt olvasni .